Sikeres integráció - Javaslatok egy tanító-gyógypedagógus tollából
Parázs viták zajlanak az utóbbi időben az integráció körül. Olvasom, hallgatom és mindenkinek igaza van és senkinek sincs...
„Nálunk még működik az EGYMI, bár egyre kevesebb gyerekkel, azok is jórészt szakiskolások. Az általános iskolásokat - akit csak tudtak - betették a normál általánosba. A normál általános iskolában dolgozó (egyébként a maguk szakterületén nagyon jó) pedagógusokat senki nem készítette fel a változásra. Nincs gyógypedagógusi végzettségük (miért is lenne?). Engem alkalmaznak néhány órában. Az iskolának nagyon kevés eszköze van. Ezzel szemben az EGYMI-ben szinte minden teremben interaktív tábla, rengeteg fejlesztő eszköz, kis létszámú osztály (lehetne), és jól felkészült szakemberek (gyógypedagógusok) lehetnek hamarosan munka nélkül. Mert nincs gyerek. Ez az egész integráció szerintem a tehetséggondozás rovására megy. Nagyon átgondolatlan volt ez az egész. Senkinek nem jó. Az integrált gyereknek sem - hiszen Ő lett a "leggyengébb" tanuló az osztályban. A pedagógusnak sem - hiszen nem tudja kezelni az ilyen gyermeket - nincs rá képesítése. És a többi gyereknek sem - nem tudnak a megszokott módon haladni.” (forrás: internet)
- Igaza van a szülőnek, akinek gyereke nem tud tanulni az osztályba integrált és folyamatosan „balhézó” tanulótól.
- Igaza van a gyerekének, aki ott ül az osztályban és hallgatja az autista Katikát, aki éppen sikítással bombázza szét a fizika órát, mert váratlan zaj volt (mondjuk mentő ment az utcán hangos szirénázással), vagy eltért valami megszokott napirendjétől.
- Igaza van a beintegrált gyermek szüleinek, akik azt sérelmezik, hogy gyermekük nem kapja meg a szükséges fejlesztéseket, a tanító néni pedig nem tud bánni vele.
- Igaza van a beintegrált gyereknek, mert nem érzi jól magát, nem tudnak vele foglalkozni, nem érti, hogy mi történik az órákon.
- Igaza van a tanító néninek, aki képtelen külön foglalkozni a beintegrált gyerekekkel és Messiásként várja az utazó gyógypedagógust, hogy tegyen csodát és „gyógyítsa meg” Pistikét!
- És igaza van az utazó gyógypedagógusnak is, aki a terület 4-5 iskoláját kapja meg, rohan egyikből a másikba, cipeli eszközeit, hogy aztán folyosón, orvosi szobában külön foglalkozzon heti 1 órában az integrált kölykökkel. És már rohan is tovább...
Mindenkinek igaza van és senkinek nincsen, mert lehetne ezt jobban is csinálni.
Vajon mi gátolja az integráció sikerességét, az inkluzió elérését az iskolákban, óvodákban, hiszen 19931 óta a sajátos nevelési igényű2 gyerekeknek minden joga adott ahhoz, hogy a többségi iskolákban együtt tanuljanak a többiekkel? Az iskolák számára pedig kötelezettségként írja elő a törvény, hogy rendelkezzenek az integráláshoz szükséges feltételrendszerrel, teremtsék meg azokat. Ez azt is jelenti, hogy csak azok az iskolák integrálhatnának, ahol ezek a feltételek megvannak. Tudom, hogy a legtöbb intézmény a helyi Önkormányzat nyomására írta be Alapító Okiratába az integrációt úgy, hogy annak nincsenek és nem is voltak meg a feltételei. Tette csak azért, hogy ne csökkenjen drasztikusan a tanulólétszám és ha ilyen áron is, de megmaradjon az iskola a csökkenő születésszám mellett.
„Katasztrofális ez az egész integráció. Úgy ahogy van! Senki nem lett rá felkészítve. A legrosszabb - azon kívül, amit leírtatok - hogy senki nem is akar foglalkozni az egésszel. Benn ül a gyerek és le van tudva a dolog, meg van őrizve. Ha egy szakember segíteni szeretne az iskolavezetésnek vagy a kollagénék akkor le van hurrogva, hogy mit okoskodik.
Sajnos nem veszik ők sem észre, hogy nekik szeretnénk segíteni. Meg azon a szerencsétlen gyereken. Ha már annyira integrálni akarnak és nagyon is elképzelhetőnek tartom a részleges integrációt, ahol megoldható.
De míg szegregáltan voltak ezek a tanulók, ragadt is rájuk valami, most meg nem tud lépést tartani a tananyaggal, nincsen, aki szakszerűen foglalkozzon vele. Naná, hogy rendetlenkedik az órán.
Ja! - és felszerelés az valóban nincsen! De nincsen egy kis zug ahová el lehet menni foglalkozni a gyerekkel, örüljünk, ha a folyosón csendben ülhetünk. Na ez a nagy integráció és az egyéni bánásmód.” (forrás: internet)
De mi is kellene a sikeres integrációhoz? Megpróbálom fontossági sorrendben végig venni a feltételeket:
Pénz, pénz, pénz - hogy legyen elég gyógypedagógus, utazó gyógypedagógus, legyen gyógypedagógiai asszisztens, látássérültnek speciális bútor, lámpa, mozgássérültnek rámpa, lift stb.
Kicsit nézzük meg mindezt és lehetséges megoldásait ennek a hiányos finanszírozásnak, amibe különösebben nem mennék bele, mert nem az én kompetenciám megmondani, hogyan tegyék vissza az oktatásba azt a pénzt, amit az elmúlt évtizedekben onnan kivontak… Ugyanakkor azért sem mennék bele, mert most is mi (te, kedves szülő és mi, pedagógusok) működtetjük a sulikat. Radó Péter ezt írja az oktatásról: „Jól tudjuk, hogy a több oktatásra fordított pénztől önmagában nem javul az oktatás minősége. Másfelől viszont azt is tudjuk, hogy stabil működést biztosító finanszírozás nélkül az automatikusan romlani kezd.”3 Természetesen igaz ez az integrációs folyamatra is.
Kedves Szülő, te fested a termeket és javítod a vizes blokkokat, ha kell és én/mi, a pedagógus viszi be a fénymásoló papírt, a krétát, a színes papírokat stb. Az iskolák ezért tudnak még működni a kiüresedő tanárik, az egyre emelkedő dologi és bér csökkenő finanszírozása mellett.
Akkor csak egy kis jóakarat kellene ahhoz, hogy a gyengénlátó speciális, dőlt írófelületű asztalát összebarkácsoljuk, például a technika órákon (ja, hogy már az sem nagyon van, hiszen nem fontos - ennek megfelelően a mai gyerekek egy szöget sem nagyon tudnak beverni...), vagy valamilyen szabadidős tevékenység keretében. Remek élménypedagógiai foglalkozás lehetne, csapatépítés, osztályközösség alakítás megalkotni egy ilyet, szélére szerelni a megfelelő lámpát és szülői összefogással sokszorosítani a gyerek szélesebb sorközű, lehetőleg halványsárga alapszínen fekete vonalas füzeteit.
Megszervezni, hogy a kerekesszékes, vagy botokkal közlekedő mozgássérüléses tanulónak lehetőleg ne az emeleten legyen az osztályterme és ha megoldható, akkor nagyon kelljen vándorolnia se botjaival a szünetekben egyik teremből a másikba (le-föl a lépcsőkön). Persze nagyszerű szociális kompetenciafejlesztés, ha minden héten másik két „őrangyal” segítője van, aki gólya viszi a fiát játszik vele, ha szükséges. Az már csak hab lenne a tortán, ha gyógytornásza a tesi óra alatt foglalkozna vele és hasonló társaival...
Megszervezni az osztályban a tanulópárok rendszerét, ahol az SNI-s vagy BTM4-es gyerek mindig más társsal dolgozna azokban a feladatokban, amit a pedagógus tudatosan állít elő (Figyelem! a tankönyvek erre nem alkalmasak, plusz munkát kell ismét végezned kedves Kolléga!, de erről majd később). Ahol a csoportmunkában külön figyel a pedagógus arra, hogy a nehezebben olvasó gyerek társa egy jobban olvasó tanuló legyen.
Ahol a hallássérült gyermek érdekében összefog az osztály, az iskola és sikerül venni egy adó-vevő készüléket, amely kristálytisztán közvetíti a gyereknek a pedagógus hangját a mikrofonon keresztül. Persze, amennyiben az nem sikerül, akkor a pedagógus legalább ne háttal magyarázzon a táblánál, hogy a tanulónak legalább esélye legyen szájról olvasni. Természetesen helye nem az utolsó padban van...
Ez múlhat rajtunk a finanszírozás gyengeségei okán, a többi nem. Ha csak „ennyit” megtennénk, már ez is hatalmas lépés lenne az SNI-s gyerekek integrálásában.
Jól látható, hogy nagyobb „problémát” nem az érzékszervi sérüléssel élők integrációja jelenti. A fentieket a legtöbb iskola, pedagógus ösztönösen is megtette, megteszi - sokszor erőn felül is. Láttam mozgássérült gyereket hónaljánál tartó és lépcsőkön le-föl cipelő legénykét, gyengénlátó kislányt könyökénél tartó és segítő osztálytársat.
Ezeket a gyerekeket, felnőtteket, az érzékszervi sérüléssel élőket megszoktuk. Ott vannak körülöttünk az utcán, a metrón, a buszon. Ösztönösen lépünk oda a vak emberhez és segítünk (ne fogjátok meg a karját, tartsátok inkább oda a magatokét ), ha szükséges, akkor becipeljük kerekesszékével a mozgássérültet a hivatalba, hogy ügyeit intézhesse. Ennek érdekében nagyon komoly érzékenyítő programok zajlottak az elmúlt évtizedekben és zajlanak most is. Az őket képviselő szervezetek teszik a dolgukat és ennek meg is van az eredménye. (Talán a legismertebb kezdeményezés az Ability Park, de színházak tartanak érzékenyítő foglalkozásokat, alapítványok szervezett előadásokat stb.)
A gondokat, az integráció körüli vitákat többnyire a magatartászavarral küzdő, hiperaktív, F-70-es (régebbi terminológiával: enyhe értelmi fogyatékos) gyerekek beillesztése okozza. Ők mintha nem is léteznének. Igaz, sokáig el voltak zárva az akkor még kisegítő iskolának nevezett intézményekben, de mindez nem indokolja, hogy róluk nem veszünk tudomást. Annál is inkább kellene, mert számuk folyamatosan emelkedik, így a többségi iskolákban is egyre nagyobb számban jelennek meg. Nem ismerjük őket és úgy tűnik, hogy az oktatáspolitika sem: speciális szakiskolában tanítok és állíthatom, hogy nem készültek nekik tantervek, tankönyvek, az állam lepasszolja őket az egyházi intézményeknek. Nagyon kevés otthon, lakásotthon van a számukra - hihetetlen hosszú várólistákkal és sok-sok pénzért5.
Gyakorló pedagógusként, harminc évnyi tapasztalattal a hátam mögött állíthatom, hogy lehetne ezt is sikeresebben, jobban, örömmel. Milyen érdekes: a háromlevelű lóherék nem szívják el a négylevelűtől a vizet és takarják el a napfényt. A különböző házat növesztő csigák nem gyilkolják egymást halálra, de az albínónak született állatok is a legtöbb esetben megtalálják helyüket a többiek között, például, ha nem akadályozzák a csoport közös tevékenységét (nagy örömmel figyelem kedvenc fehér muflonomat a Pilisben, akinek sikerült családot alapítani, és most egy nagy csoport vezetője). Ezzel szemben az emberi társadalmi működés más: „maguk a nagy humán kultúrák, mint például a régi zsidó tradíció, az ógörög hagyomány, az óegyiptomi kultúra vagy a kereszténység nem diszkriminálnak: tehát a fogyatékos emberrel kapcsolatos előítéletek nem a nagy kultúrákból erednek, hanem atavisztikus ösztönök, pogány babonák, vallásos balhiedelmek és a fogyatékos emberek mássága folytán az egyes nagy kultúrák dominanciája mellett, ezekkel való kölcsönhatásban termelődnek és születnek újjá.”6 Minél jobban rohan világunk, emberségünk annál inkább egy lépéssel marad mögötte, így hozzáállásunk, empátiánk, toleranciánk is vereségre áll a harcban. „Minden társadalom humanitásának egyik fokmérője az, hogy az adott társadalom hogyan viszonyul fogyatékos tagjaihoz.”-írja Lányiné7 és igaza van. Nem kirekesztenünk kell a fogyatékkal élőket, hanem segíteni integrációjukat.
„Mi szegregált iskola, sőt Egymi vagyunk. Az alsó tagozat a kihalás határán van, mert akit csak lehet integrálnak. A felsőtagozat sem problémamentes. Az elrontott, lemaradt, problémás gyerekek sorra jönnek vissza. Vagy visszahelyezik őket, vagy a szülő hozza vissza. Tapasztalat: a szakos tanárok nem tudnak mit kezdeni velük, differenciálásról fogalmuk sincs vagy nem fér bele az idejükbe.
Ez az invázió csak erősebb lesz, hiszen lassan felsőbe kerül az a generáció, akiket már szinte kötelezően integráltak.
Utazó tanárainktól tudom, hogy a fejlesztő órák színtere sokszor a folyosó, sarok, sufni, öltöző. Akkor miféle színvonalról is beszélgetünk?” (forrás: internet)
De hogyan lehetne ezt jobban? Rendszerszintű problémákat nem oldhatunk meg, mégis tehetünk sok mindent.
Mindennek alapja a szemléletváltás. (folytatjuk...)
11993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról
2Sajátos nevelési igény (SNI): régebben „fogyatékos”, autista stb. Szakértői Bizottság állítja ki a szakvéleményt.
3http://mandiner.hu/cikk/20160209_rado_peter_iskola_tul_minden_hataron
4Beilleszkedési, tanulási és magatartási zavar - például dyslexia, dysgraphia, discalculia, figyelemzavar stb. Nevelési Tanácsadó állítja ki a szakvéleményt
5Sorsukat, életüket próbáltam bemutatni a Gyermekek országa és Az én gyerekeim című könyveimben, amely az OFOE gondozásában jelentek meg
6Könczei György (1994): Mégis, kinek az érdeke? Budapest
7Lányiné Engelmayer Ágnes – Marton Klára (1991): Értelmi fogyatékosok szociális teljesítményének vizsgálata. Budapest, Akadémia
Forrás: osztályfőnök.hu
