IskolaPedagógusOktatáspolitika

Atipikus tanulók a Taigetosz árnyékában

„Én voltam Hitler orra alatt a bajusz.
Egy Chaplin-komédia, Éva Braun lábán a mamusz.
Én vagyok a havi nettó jövedelem,
Amiért elégedetlen várnak emberek tömegesen.
Én vagyok a mentő, ami csak húsz percet késett.
A cserbenhagyásos gázolás, mi belőled tett pépet.
Én vagyok a mintacsalád, aki fenntartja a képet.
Én vagyok az apád, ki egyszer félre lépett.
Én voltam az oktatás, mely célkitűzést adott.
És maradtam egy rossz diák, ki mindent elhalasztott.
Én voltam a feléd nyílt elvárások tengere.
Az értetlen fejrázások célzó fegyvere.”

(10. osztályos, faipari tanuló)

Atipikus tanulók a Taigetosz árnyékában

Egy iskola, mely több, mint ami. Az eltöltött idő függvényében talán otthon. Ahol a diáktársak valódi barátok, a pedagógusok többsége társ, nem „főnök”. Ha jól figyelünk, megláthatjuk, körül vesz minket a szeretet. Szerezhetünk egymásnak örömet, vigaszra lelhetünk társainktól.

Kezdő „kozmás” éveim egyikének évnyitóján szeretett igazgató urunk beszéde során a beskatulyázásról beszélt. Nem arról, hogy mások hová skatulyáznak be minket. Arról beszélt, hogy mi hová tesszük magunkat a sorban, mit gondolunk, hová tartozunk a világban. Persze akkor még ezt nem értettük. Hogyan is érthettük volna?(...) De tudok egy srácról, akinek értelmet nyertek az igazgató szavai.

A következő évek máshogy zajlottak ezután. A jegyek elkezdtek kerekedni. Már nem a csínytevés, mások nevetségessé tétele volt a fő szempont. Hanem a jobb emberré válás, a nevelődés. Mely a valódi iskola, a valódi pedagógus valódi célja. Először megtanítani az embert szeretni saját magát, aztán felvértezni tudásvággyal, és csak eztán tanítani. Saját példámból állíthatom, hogy addig az egész oktatás mit sem ér.”

Ezeket a sorokat pár hete kaptam egy volt tanítványomtól, Facebookon. Egy 20 éves, diszlexiás fiútól, aki most már a technikusi vizsgájára készül a Kozma Lajos Faipari Szakgimnáziumban. Évismétlő tanulóról van szó, akinek különcsége, pimaszsága, öntörvényűsége okozott némi fejtörést, mikor 10. osztályos korában tanítani kezdtem. Aztán csakhamar kiderült érzékenysége, intelligenciája, és egy fontos közös pont – mindketten nagyon szerettük az azóta már nyugdíjba ment, mélyen empatikus, emberséges igazgatót, Koronka Lajost.

Nemcsak nála volt sikere a kreatív írásnak, mely módszert leginkább Lackfi Jánostól és Vörös Istvántól tanulhattam az egyetemen. (És melyet igazgatóm bizalmának és tanári szabadságomnak hála, bátran kipróbálhattam a tanítás során még akkor is, ha emiatt kevesebb idő jutott a Szigeti veszedelemre.) Kezdő tanárként nagyon meglepő tapasztalat volt, hogy általában a „problémás”, valamilyen tanulási és/vagy magatartási problémákkal küzdő tanulók a leglelkesebbek a kreatív feladatok során. Azóta volt alkalmam megismerni ennek tudományos hátterét is, elsősorban Dr. Gyarmathy Évának köszönhetően, aki régóta kutatja e különleges gyerekeknek a „szabályostól eltérő” fejlődését. Ezeknek a fiataloknak az egyik sajátossága, hogy nehézségeiket általában különleges kreativitással, tehetséggel „kompenzálják” – csak sajnos a közoktatás rendszerében ez általában elsikkad. Jellemző, hogy nem tudnak megfelelni a „többség” számára kialakított „standard”-nek (mely egyébként önmagában is megkérdőjelezhető, a beilleszkedési, magatartási, tanulási nehézséggel küzdő gyerekek szaporodó száma azt mutatja, a jelenlegi iskolarendszer alapvetően „árt” nagyon sok gyereknek) – és a sok kudarc, a rossz jegyek örökre „elmérgesíthetik” az iskolához, a tanuláshoz való viszonyulást.

Aztán ott vannak a nehéz sorsok, akiknél az írás terápiát jelenthet. Az anyagi nehézséggel küzdők, a délutánonként Tescoban, McDonalds-ban dolgozók, a bántalmazottak, és azok, akikről lemondanak, akiket sorsukra hagynak a szüleik. Gyermekvédelem? Ifjúságvédelem? Senkinek ne legyenek illúziói! Vannak olyan tanítványaim, akik olyan körülmények között járják az iskolát, hogy meggyőződésem szerint én képtelen lettem volna rá. Reggel 7:45-től 14:15-ig, vagy akár 15:10-ig órákon ülni, aztán délután 3-tól este 10-ig műszakban lenni, éjjel az ágyba beájulni, aztán másnap 1-est kapni, mert nincs kész a házi... És van, aki még így is végig csinálja és leérettségizik. Az én szememben ezek a fiatalok igazi hősök. Akkor is, ha csak 2-es, 3-as az a jegy. És igen, ezek a fiatalok nagyrészt más kiskorukban is elhanyagoltak voltak, lelkileg sérültek, és igen, tanulási nehézségeik alakultak ki, vagy az eleve meglévők lettek egyre súlyosabbak. Tényleg nem jár nekik némi „kompenzálás”? Hol vagyunk még az esélyegyenlőségtől, amíg más segítség nincs is, csak pár kis felmentés? És még ezt is el akarják venni… A nehézséggel küzdő diákjaim többségében „csak” BTMN-kategóriát kapnak. De számukra egy-egy részleges vagy teljes tantárgyi felmentés tényleg a túlélést jelenti, az érettségi esélyét, mely mégiscsak egy ugródeszka, egy lehetőség, hogy kievickéljenek egy olyan helyzetből, melybe igazán önhibájukon kívül születtek bele.

Az egyik legkedvesebb tanítványom tavaly érettségizett. Szintén „csak” BTMN-es volt, diszlexiát, diszgráfiát, figyelemzavart állapítottak meg nála. (Ennyit arról, hogy a „disz” csak „SNI” lehet.) Kétszer ismételt évet, többször el akarták tanácsolni – de hová is mehetett volna? Mikor bekerült az osztályomba, eldöntöttem, hogy nem engedem el, mert egyébként annyira tehetséges, jóra fogékony ember. Sikeresen leérettségizett, sőt, a (mi tagadás, ez nyilván engem is minősít) többnyire gyenge-közepes magyar feleletek között szó szerint kisziporkázott élettel teli, összeszedett és kifejezetten „érett” irodalom-előadásával. De idáig hosszú út vezetett – rengeteg „elnézésre”, türelemre és persze sok-sok sikerélményre volt szükség. A jó jegyekhez (mert az „osztályozás mint motiváció” meggyőződésem szerint csak és kizárólag jó jegyekkel működik, a mentesítetlen BTMN-esek viszont leginkább rossz jegyekre számíthatnak) komoly segítség volt a helyesírás-mentesség és a rendelkezésére álló „több idő”. Érettségi után tőle is kaptam egy nagyon kedves Facebook-üzenetet, többek között ezekkel a sorokkal: „Mint volt diák, szívesen fogom látogatni az irodalmi kávéházat, amennyiszer időm engedi! (…) Örülök, hogy együtt kezdtük ezt a hat évet, egy percét sem bántam meg!”

Persze, amint arra már utaltam, a felmentések lehetősége önmagában nem elég. Bár az „átlaghoz” képest „szép eredmény”, hogy tavaly huszonheten érettségiztek le az osztályomban (néhány pótérettségivel, de akkor is), árnyalja a képet, hogy az „anyakönyvembe” 49 tanulót írtam be, azaz ennyien „fordultak meg” az osztályomban. Nagyon kevesen iratkoztak át másik iskolába vagy végzik a sulit egy alsóbb osztályban – többségük egyszerűen „kiesett a rendszerből”. És őket nem a szél fújta ki. Még 18 éves koruk előtt áldozatul estek a szegénységnek, a családi problémáknak, a feltáratlan nehézségeknek, annak, hogy egyszerűen senkinek nem volt rájuk elég ideje. Mindig, amikor egy tanuló kiiratkozik a kudarcok vagy a nehézségek miatt, tehetetlen dühöt érzek, és fájdalmat, és azt, hogy ez szégyen. Mindannyiunk szégyene, szegénységi bizonyítványa. Szeretem őket, és az elveszítésük mindennél fájdalmasabb.

Én olyan szerencsés vagyok! A szüleim szerettek, felneveltek. Jó példát mutattak. Járhattam egyetemre – ingyen. Mivel érdemeltem ki mindezt? Semmivel. Mindez mire kötelez? Hogy kiálljak azokért, akiknek nehezebb. Sokszor úgy érzem, nincs remény, és hagyni kéne a francba az egészet. De nem tudom. Képtelen vagyok rá!

A cikk forrása: osztalyfonok.hu

2017 június 19.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás