IskolaPedagógusIskolaportrék

Az én iskolám – az én tanító nénim

„Én mázlista vagyok”

Nemrég útjára indítottunk egy sorozatot, amelyben arra keressük a választ, milyen a jó iskola. Ezúttal nem interjút olvashatnak, hanem személyes emlékeket-élményeket a kisiskolás évekről: például az olvasástanulásról, a mindennapos testnevelésről, az osztálykirándulásokról. Pedig nem létezett még digitális tábla, nem volt tornaterem, alig hallott valaki a kompetenciafejlesztésről, a tehetséggondozásról, projektmunkáról. De az olajkályhával fűtött falusi iskolában volt egy tanító néni, aki varázsszavak, csodatévő módszerek nélkül is megadott mindent a diákjainak, amire csak szükségük volt.

Néhány napja pár barátommal egy blogbejegyzés kapcsán felidéztük egykori kisiskolás éveinket. Hallva a sok rémes emléket, azt éreztem, hogy én mázlista vagyok.

Az osztályunkba mindenféle gyerek járt, a tanácselnök lányától a segédmunkás fiáig. Senkiben nem merült fel, hogy ez másként is lehetne. Első év végére – egy tanuló kivételével – mindenki megtanult olvasni. Korábban nem, de nem is sürgette ezt senki. A diák, akinek nem sikerült időre venni az akadályokat, ő sem bukott meg, de nyáron különórákra járt a tanító nénihez, és a plusz két hónap már elég volt ahhoz, hogy a második osztályt nagyjából onnan indítsa, mint a többiek.


A kép forrása: Magyar Elektronikus Könytár

Ha volt olyan diák, aki lemaradt, valamit nem értett meg, akkor vele vagy velük külön húzódott a tanító néni, a többieknek pedig önálló feladatot adott. Soha nem a szünetben voltak ezek a „korrepetálások”, mert a szünet mindenkinek járt, annak is, aki lassabb volt. Most, hogy így visszaemlékszem, a többiekben nemhogy nem volt megvetés vagy lenézés, de igazából irigykedtek: a tanító néni velük külön foglalkozik, milyen jó nekik.

Ha már a szünet szóba került: nálunk nem volt csengő. Nem egy mesterséges ütem szerint zajlottak a napjaink, hanem akkor volt szünet, amikor a tanító néni úgy látta, hogy elfáradtunk. Akkor azonban rögtön 30-40 perc szünetet is tartottunk, amit a hatalmas udvaron töltöttünk télen-nyáron. Ez volt a mi mindennapos testnevelésünk, hisz tornaterem nem volt.

Tavasszal-ősszel ugróiskoláztunk, gumiztunk - mond ez még valakinek valamit? -, fára másztunk, bicikliztünk, télen a hátsó udvart is birtokba vettük, mindenki megtanult jégen csúszni és jól elesni - ennek ma is nagy hasznát veszem, mert bár jégen járni nem tudok, de esni remekül.

A legjobban persze a péntekeket szerettük. Pénteken csak rajz, technika és testnevelés óráink voltak, ez volt ugyanis a kirándulónapunk. A Kiserdőbe gyalogoltunk ki ilyenkor, útközben énekeltünk, megtanultunk sok mindent az utunkba kerülő növényekről. Emlékszem, volt, amikor sárkányt is eregettünk.

Harmadikban Ópusztaszerre mentünk osztálykirándulásra. Előtte egy egész héten át csak erre készültünk. Olvasás órán sok ismertető szöveget dolgoztunk fel, technikaórán elkészítettük a számháború kellékeit, rajzórán ugyanehhez a zászlót. Számtanórán kiszámoltuk, hogy mekkora a park területe, térképen néztük, hogy milyen távolságban van a mi településünktől, majd át is váltottuk a kilométert méterbe, centiméterbe, milliméterbe.

Persze az is lehet, hogy ez a térképes rész már környezetórán történt. De ezzel amúgy se törődtünk sokat, mi nem kérdezgettük, hogy éppen milyen óra van, a tanító néni meg nem mondta. Bár volt órarendünk a naplóban, de a legtöbb felszerelésünk úgyis bent volt az iskolában, haza meg csak azt a füzetet vittük, amibe a házi feladatot kellett írni. Na és az olvasókönyvet, mert az olvasást gyakorolni kellett. Ezt az egyet kérte a tanító néni a szülőktől, hogy esténként hallgassák meg, milyen érdekes szövegek vannak az olvasókönyvünkben. Ma már tudom, hogy ezt is csak azért, mert sokan voltunk. Nem jutott mind a negyvenkettőnkre elég idő.

Szóval egy hétig csak az osztálykirándulásra készültünk, fantasztikus napok voltak, tele izgalommal és nem tanultunk! Aztán eljött a nap, korán keltünk, buszra szálltunk, énekeltünk, megérkeztünk. Megnéztük mindazt, amiről hallottunk-olvastunk, majd elvonultunk a nádkunyhók közé számháborúzni. Sajnos, engem szinte azonnal leolvastak. Hiába, ennek a játéknak csak a nevében vannak benne a számok, és akkoriban én csak a számtanban voltam jó.

projektmódszer

A projektmódszer lényegéről bővebben itt olvashatnak.

A kirándulás után az élményeinkről közösen írtunk fogalmazást. Jó hangosak voltunk, mindenki mondhatott egy mondatot, persze mindenki egyszerre akarta mondani a magáét. Végül mégis megszületett a mű. Most, hogy így leírtam, látom már, hogy ez a tökéletes példája egy projektnek, a projektoktatásnak. Persze akkoriban ezt a szót sem ismertem, és úgy sejtem, hogy a tanító nénink sem.

Ez az egész elég lazának tűnhet, pedig korántsem volt az. Mindent megtanultunk, amit alsóban meg kellett tanulni. Mégis arra emlékszem leginkább, hogy milyen sok barátot szereztem, és mennyire jól éreztük magunkat együtt. A legjobban akkor, amikor a tanító néni Sipka történetét olvasta fel nekünk. Sok könyve volt, hasonló történetekkel, de mindig mi választhattunk, és mi mindig Sipkát kértük.

Ma azt mondanánk, hogy ebben az iskolában az alsó tagozat már-már reformpedagógiai szellemiségű volt. Pedig mi is volt valójában? Egy falusi iskola a végeken, évfolyamonként 1-1 osztállyal, több kicsi és régi épületben, ahol a vécé az udvar végében volt, és Julika néni óra közben is bejöhetett, hogy olajat öntsön a kályhába. A por ellen gyakran olajozták a fapadlót, azt a szagot még ma is érzem, ha rágondolok. Régen volt, 30 éve, de ezek a körülmények már akkor is rossznak számítottak.

Mégsem ez jut eszembe elsőre, ha az iskolámra gondolok, hanem a tanító néni. Ma mindenki arról beszél, hogy a gyereknek nem iskolát, hanem tanító nénit kell választani. Mert a tanító nénin múlik a gyerek sorsa. Az én szüleim nem választottak, de biztos vagyok abban, hogy ha akarnak sem választhattak volna jobb helyet számomra. Mert a legjobb tanító nénit néha ott lehet megtalálni, ahol senki sem keresné.

2011 május 09. Sinka Edit

 
Kölöknet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 
2011 május 17.
Éva
Én alsó tagozatban 4 helyre jártam iskolába, pedig egyszer se váltottam iskolát. Jártam váltott "műszakban" az iskola ebédlőjébe, jártam a későbbi bútorboltba, majd a "kastélyba" (a "kastély"-hoz óriási kert tartozott hatalmas fákkal, ahol nagyon jókat lehetett játszani). Az egyik helyen hallgattuk a konyha zaját, és megteltünk az ételszaggal, a másik helyen nem lehetett normálisan fűteni, a harmadikban néha elöntötte az olajkályha füstje a "tantermet", és akkor menekülni kellett az udvarra. Ettől függetlenül szép élményeim maradtak, mert volt egy Ági nénink. Ági néni kedves volt, és mind a negyvenen megtanultunk írni-olvasni-számolni. (Amikor harmadikos lettem, felépült az új iskola.)
Kölöknet hozzászólás
aláírás