Mit várunk az iskolától? – A szülő csendes és eltökélt

Mától újra vekkerre kelünk minden reggel, hogy becsengetés előtt beérjünk. Felgyorsulnak a napok a hetek, rutinszerűen visz minket az iskola ritmusa. Néha megtorpanunk, mert rossz a kölyök és nem tudjuk, mit csináljunk vele. Néha meg meglepődünk, mennyit nőtt, mi mindent tud, és fájdalmas büszkeséggel nézzük, ahogy egyre önállóbb lesz. Nagyobb helyet foglalnak el az életében a barátai, több idejét veszik el a kötelezettségei, többször zökkenti ki kényelmes életéből egy szabály vagy egy nehéz feladat. Az otthon helyett egyre inkább az iskola határozza meg az életét. Ehhez alkalmazkodunk mi is, így lesz

az iskola a szülő számára a világ egyik legfontosabb helye.

Ennek az állításnak komoly következményei vannak. Főleg akkor, ha belegondolunk, mennyire gyengén jelenik meg ez a szempont a magyar iskoláról való gondolkodásban. Tegyük egy pillanatra félre az oktatásról való beszéd szokásos toposzait és vegyük komolyan a kérdést: mit vár a szülő az iskolától?

Be vagyunk parázva

Az iskolára gondolva egy picit feszült lesz az ember. Hiába a világ egyik legjobb dolga a gyerekkor, a másik legjobb pedig anyának, apának lenni – sok rossz érzés dolgozik bennünk.

A budapesti Kada Mihály Általános Iskola

Gyakran nem tudjuk, mit is kellene tennünk. Mire az embernek tapasztalata lesz a nevelésben, addigra a gyerek felnő. Írja-e este fél tízkor a házit, ha a különóra és a játszótér elvitte a délutánt? Mit csinálhasson a számítógépen? Mikor és hogyan áruljuk el, hogy a világban sok az abnormális dolog, amit el kell fogadni? Lézengjen a barátaival vagy gyakoroljon a zongorán? A kérdések korról korra változnak és nincs egy nagy könyv, ahol le van írva mit is kellene tenni. Van, aki magabiztos, van, aki praktikus, van, aki vívódik, de minden szülő bukdácsolva halad élete legnagyobb feladatával.

Nem tudjuk, hogy milyen lesz a világ, amiben a gyerekünk felnőtt lesz. A kényelmes jólét kora lesz, ahol az önmegvalósítás és az együttműködés a meghatározó? A robotok és a más kontinensen élők elveszik a munkát, a világ rendje felborul és csak a rátermetteknek, ügyeskedőknek, szerencséseknek lesz boldog élete? Magyarországon fog élni vagy valami másik országban? Az életrevalóságot kellene megtanulnia vagy azt, hogy jól kell viselkedni? Még ha van is válaszunk ezekre a kérdésekre, naponta önti ránk a világ, mitől kell félnünk, mi az, ami összeomlóban van. Egyszerre érzi az ember, hogy mindentől meg kell a gyereket védeni, és hogy fel kell készíteni, hogyan álljon helyt a boldog életet jelentő helyek székelhúzós táncában.

Az oktatási rendszerről pedig nem hallunk mást, mint hogy rossz. Alulfizetett és kontraszelektált tanárokról, elavult tantervekről és pedagógiai módszerekről beszél mindenki. A magyar közoktatás csúszik le a nemzetközi mezőnyben, kevés a pénz, mindent folyamatosan átszerveznek.  Azt üzeni nekünk a világ, hogy az iskola egy rosszul működő hely. Tudjuk, úgy akarjuk tudni, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen a gyerek nő, okosodik és pár horzsolástól eltekintve épen ér haza. Rábízzuk a gyereket egy iskolára és tanáraira. Rosszul tesszük vagy ők a kivételek?

A dorogi Dózsa György Általános Iskola

Hát van bennünk feszültség elég. A gyerekes lét persze ezzel jár. Szüleinknek, nagyszüleinknek sem volt könnyebb – böngészhetjük a történelemkönyvet, nehezen találjuk benne, mikor is voltak a boldog békeidők. Most több a lehetőség, mint régen, ennek ára a több feszültség. Ez van, e szerint csináljuk a dolgunkat.

Megoldjuk

Elvileg minden iskola biztosítja a megfelelő nevelést, felvételi nincs, iskolakörzetek vannak. A szülők azonban gyakorlatiasak. Rengeteg energiát áldoznak abba, hogy megtalálják, melyik a jó iskola, aztán még többet abba, hogy bekerüljenek. Az első szülőin szorgalmasan jegyzetelik, mit jobb, ha visznek vagy vesznek, mert az iskola sajnos nem tudja biztosítani. Innentől amikor kell, festenek, takarítanak, összedobják a pénzt a hiányzó bútorra, játékra. A szülők valahogy beleszorítják a naptárba a sportot, a zeneiskolát, a nyelvtanulást, a szakkört vagy különórát és megszervezik, hogyan cikázza be a gyerek a várost délutánonként. Ha napközben elmaradt a házi, tartják a lelket a gyerekben, amikor ír és számol vacsora után.

Működik a dolog. Csak bele kell tenni az energiát az iskolaválasztásba, az iskolába, a délutánba és praktikusnak kell lenni. Morgolódni lehet, csak nem érdemes. Anyánk, apánk is képes volt rá, hát mi is meg fogjuk tudni csinálni.

Csakazértis

Az iskolák szövetséget kötnek a szülőkkel. Működik minden, csak ez olyan összekacsintós. Informálisan, lényegében titokban teszünk eleget a gyerekkel kapcsolatos morális kötelezettségeinknek. Ez Magyarországon már évtizedek óta így van, azonban a szabályokon kívüli működés mindig sok erőt vesz el.

Egyrészt valahogy ki kell találni és meg kell egyezni, mibe is tegyenek a szülők több energiát. Festés legyen vagy több számítógép? Ki mennyit adjon bele? Másrészt valahogy kiutat kell találni a hivatalos előírások labirintusában. Hogyan lehet az ingyen adott sütikből pénzt szedni egy adventi vásáron? A süti mellé adnak tombolajegyet, az kerül pénzbe. Hogyan lehet felvételi nélkül kiválasztani, ki kerüljön a nyelvi osztályba? Az iskolavezetés beszélget az érdeklődő szülőkkel, míg a leendő osztályfőnök játszik az udvaron a gyerekekkel.

A tatai Kőkúti Általános Iskola

Ennek megvan a maga szépsége – ott ahol jól működik. Azonban sok szülőnek, sok iskolának nem sikerül kialakítani ezt a bensőséges világot. Nem tudnak megegyezni, nincs a szülőknek elég pénze, energiája, nem elég dörzsölt az igazgató. Ilyenkor az iskola nem tud többletet nyújtani – és azok, akik tudják, elkerülik ezeket az iskolákat.

Keveset beszélünk róla, de az iskolák között kemény a verseny. Bármilyen meglepő, nem azért mert kevesebb a gyerek.

Forrás: KSH és a Közoktatási Statisztikai Évkönyv 2014/2015.

Az igazi mozgatórugó az, hogy egyre nagyobb a különbség a szülők között abban, mit adnak és várnak el. A legtöbb ember nem tud vagyont, jó állást örökül hagyni a gyerekének. Ezért azon dolgozik, minél jobb induló pozícióba juttassa a gyereket: jobb egyetemre, ehhez jobb középiskolába – ehhez pedig minél jobb általános iskolába.  Akiknek van energiája, beszáll ebbe a jövőért folyó maratonba, akinek nincs, az sodródik.

Ez, a szegregációnak nevezett dolog a megoldás és nem a probléma része.

A probléma az, hogy miközben az iskolával szembeni elvárás nő, az iskolarendszerrel szembeni bizalom csökken, a tantestületek pedig küzdenek a sikeres működés feltételeinek biztosításához szükséges gyerekekért és szüleikért. A tanárok és a szülők együtt működtetik ezt a rendszert, amiben elválnak egymástól a jobb és rosszabb iskolák, intézményen belül pedig a tagozatos, a sima és még simább osztályok, így biztosítva, hogy a szülő jobb oktatáshoz, az iskola pedig nagyobb sikerrel kecsegtető gyerekekhez és több szülői támogatáshoz jusson.

Így és ettől működik a rendszer. A szülők döntenek, hova íratják a gyereket, mennyi pénzt és más segítséget adnak. Ha problémájuk van, diszkréten beszélik meg a tanárral meg az iskolavezetéssel – ők a szövetségek, rájuk bíztuk a gyerekünket. Nem hangoskodik a szülői munkaközösség, nem petíciók oldják meg a konfliktusokat. A szülők csendje azonban nem gyámoltalanság vagy gyengeség, hanem határozott pragmatizmus. Olyan erő, ami az egész iskolarendszer működését befolyásolja, a magyar iskolák jelentős részének működését biztosítja.

Szövetséget kötni az anyatigrisekkel

Amit az iskola kér, megadjuk, amit az iskolától kérhetünk, megkapjuk. Azonban nem áll össze az egész oktatási rendszerré, hiszen a gyerekükért küzdők illegalitásban tevékenyednek. Az iskolák esélyegyenlőség-növelő hatásával foglakozó kutatók szerint „ők azok, akik kivonulnak az iskolából, akiknek a hátát látod”. Pedig nem valahonnan, hanem valahova tart a középosztály szülői serege. A tiltás, a korlátozás nem működik, az az életösztönt nem tudja megállítani. A magyar oktatási rendszer legfőbb erejét nem kordában kell tartani, hanem mederbe kell terelni. Az iskolaigazgatók mintájára az oktatási rendszernek is érdemes szövetséget kötni az anyatigrisekkel és apafarkasokkal.  Ennek a szövetségnek van néhány alapeleme:

1. Az iskolák önálló világok. Saját belső szabályaik, erőviszonyaik vannak. A szülők mindig az iskolavezetéssel fognak egyet érteni – lojálisak ahhoz az iskolához, amit ők választottak, amire sokat áldoznak.
2. Ahogy a szülők társadalma szétválik a gyerekeiért sokat tenni képes, keveset tenni képes és ehhez energiával nem rendelkező részre, úgy különülnek el az iskolák egymástól. Ezt el kell fogadni.
3. Az esélyegyenlőséget nem korlátozással lehet megoldani, hanem azzal, hogy az állam máshogyan kezeli a különböző iskolákat, vagy pedig ösztönzi és segíti a szegény családokat, hogy képesek legyenek a jobb módúakhoz hasonlóan tenni gyerekük jövőéjért.
4. A szülők sokkal kevésbé értenek a modern pedagógiai módszerekhez és az oktatásszervezéshez, mint a szakértők. Azonban az ő gyerekükről van szó, az ő felelősségük dönteni gyerekük neveltetéséről. Érdemes lenne sokkal jobban figyelni arra, mit akarnak, érdemes lenne sokkal több energiát fordítani arra, hogy tudják, mit érdemes akarni.

A szülő azt várja az iskolától, hogy segítsen a gyerek felnevelésében. Erősítse jellemét, tegye felkészültté az életre, adjon neki élményt és közösséget. Legyen jó az iskola, legyen jó a tanár. Mindehhez álljon rendelkezésre elég pénz és felkészültség.  Mi kell ahhoz, hogy ez meglegyen? Erről fog szólni az Összkép Iskola című sorozata.

Hogyan gondolkozunk az iskoláról? Ha szeretne többet tudni erről, töltse ki tesztünket és bátorítson erre minél több anyát, apát.

Forrás: http://osszkep.hu/