IskolaMérés és értékelésKompetenciamérés

Alma a fán

„Hozzáférhetővé tenni mindenki számára”

„Erősíteni a civil gondolkodást, a civil társadalmat!” – ez Lannert Judit interjújának egyik kulcsmondata. A civil társadalom beavatásának alapvető pillére a tájékoztatás profi zmusa. Ennek ma már számtalan módja lehetséges, köztük olyan is, amely nem terheli szükségtelen mértékben az elfoglalt pedagógusok és szülők idejét. Örvendetes módon szaporodnak a szülőknek szóló színvonalas internetes portálok
– mint amilyen például a Szülők Háza Családi Portál. Lannert Judit a Kölöknet oldalain jelentkezik rendszeresen szerzőként, szakértőként:

„Az oktatáspolitikai vagy éppen tudományos szövegeket nem könnyű szakzsargontól mentesen „lefordítani” a szűk szakmán kívüliek, köztük a szülők nyelvére: márpedig éppen az a célunk, hogy hétköznapi nyelven mindenki számára hozzáférhetővé tegyük ezeket a tartalmakat.” A másik fontos pillér: a tényleges, személyes párbeszéd. A szülők nagy része szeretne elég jó szülő lenni! Éppen ezért minél több fórumot kell teremteni a találkozásra: a szülők, gyerekek, pedagógusok együttlétére. Az esetleges konfl iktusok békés rendezésére vannak már Magyarországon is bevált, kipróbált módszertani megoldások: ilyen például az oktatásügyi mediáció és a resztoráció. Ezekhez az óvodák, iskolák, szülők akár külső segítséget is igénybe vehetnek, ha nem áll rendelkezésükre házon belül megfelelően képzett munkatárs.

A harmadik pillér a pedagógusképzés. Lannert Judit szerint tanítani kellene a szülőkkel való együttműködés módszertanát! Meddig tart a szülők felelőssége, és mit vesz át ebből a felelősségből az iskola? A profizmus kétségtelen jele, ha a pedagógus már az óvodában el tudja hitetni a szülővel, hogy a családi kultúra (a munka, a szabadidő eltöltésének módja, a játék, a mese, a kommunikáció), az otthonról hozott nyelvi-anyanyelvi felkészültség milyen óriási előnyt jelent – s micsoda hátrányt okoz ezzel szemben a gyermek számára a korlátozott nyelvi kód, a gondolkodási struktúra fejletlensége és az ún. kódváltási nehézség.

A pedagógusokat tehát úgy kell felkészíteni a szakmájukra, hogy egyértelmű legyen számukra: a tanulói kompetenciafejlesztés nagyon komoly szakértelmet igényel, de nem steril szakmai feladat! A társadalmi kommunikáció, az érintettekkel való párbeszéd képessége a szakmai kompetencia-lista nélkülözhetetlen és egyenrangú eleme.

Lannert Judit

a 2007-ben alapított Tárki-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ vezérigazgatója. 1990 óta foglalkozik oktatáskutatással, egyik elindítója volt az Országos Közoktatási Intézet szakmai műhelyében készült Jelentés a magyar közoktatásról című sorozatnak. Az OECD, az EU és a Világbank felkérésére tagja volt több nemzetközi szakértői csoportnak. Témavezetőként részt vett az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal munkájában, és egyik szerzője az ott létrehozott Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért című kötetnek. Alapítója és egyik szakértője a Kölöknet elnevezésű, szülőknek szóló közösségi portálnak.

Az oktatáskutató határozottan azt állítja: eljön az az idő, amikor a közoktatás érdemi társadalmi diskurzus tárgya lesz. Hiszen „nem elég jót akarni, mint ahogyan sokan gondolják, hanem el is kell tudni fogadtatni azt mindazokkal, akiket érint!” A szülők jelentős hányada már ma is igényli a neki megfelelő információt: éppen ezért az iskola szintjén lehetne társadalmasítani a nagy horderejű célkitűzéseket. Ehhez persze mindenekelőtt az kell, hogy maga az iskola is azonosulni tudjon az aktuális oktatáspolitikai célkitűzésekkel: ezen a téren van még mit javítani!

  • Ön szerint mire kell gondolnunk, amikor kompetenciafejlesztést emlegetünk?

  • Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a kompetenciafejlesztés régóta létező fogalom, sőt régóta létező pedagógiai gyakorlat. Úgy érzem, ha ezt most új kifejezésként kezdjük el használni, azzal egy kicsit eltávolítjuk magunktól, mintha nem éreznénk sajátunknak. Pedig a pedagógiában jártas szakértők a megmondhatói, hogy már a tanyasi tanítók is éppen ezt csinálták az iskolában. Volt, aki már régen is tömbösítette a tanítást hétfőtől csütörtökig, és összevonta az ún. készségfejlesztő tárgyakat (technika, rajz stb.). Volt, aki minden pénteken kirándulni vitte az osztályt, és tanítás közben, ha látta, hogy fáradnak a tanulók, megmozgatta őket. A cél világos és egyértelmű volt: a gyerekeknek meg kell tanulniuk írni, olvasni, számolni. Az eszközök pedig ennek voltak alárendelve.

    Az elmúlt évtizedekben a közoktatás komplexitásának növekedésével olyan bonyolult folyamatok indultak el Magyarországon is, amelyekhez még nem találtuk meg a megfelelő irányítási formákat. A cél és eszköz közötti kapcsolat menet közben gyakran elhomályosul, az eszközök és módszerek önmagukban válnak céllá: örökös hangoztatásuk, számonkérésük pedig lassan kiöli a tanítás élvezetét, és megakadályozza azt, hogy valóban folyamatokban gondolkodjunk. Hogy milyen jelenségekre gondolok? Hogy az egyik legriasztóbbat említsem, vannak, akik kifejezetten a mérésekre koncentrálva készítik fel a tanulókat, ahelyett, hogy a gyerekek fejlesztésében gondolkodnának, abban, hogy honnan hová juthatnak el az oktatási folyamat során. Pedig, ha a tanulás élvezetes lenne, az már magában hordaná a siker lehetőségét is.

    A szülők azt szeretnék, hogy gyermekeik sikeresek és boldogok legyenek, és elsősorban nem az érdekli őket, hogy ezt a pedagógusok milyen módszerekkel érik el. Természetesen elengedhetetlen, hogy a szülő és a pedagógus is felkészült legyen, hogy kölcsönösen értsék, mi a feladatuk, és megbízzanak egymásban. Sajnos, tapasztalataim szerint ezek a bizalmi körök sok esetben hiányoznak. Vannak kivételes esetek, ahol a motivált szülők és a felkészült pedagógusok egymásra találnak, és jól tudnak kommunikálni egymással: az lenne a célravezető, ha ezeket a jó gyakorlatokat át tudnák venni mások is!
     
  • Hogyan szocializálódik ma egy gyerek az ismeretek, készségek, attitűdök megszerzését illetően? Milyen különbségek adódhatnak az eltérő családi háttérből, a hátrányos élethelyzetből?

  • Itt Kertesi Gáborék életpálya-követési kutatására hivatkozhatunk, amelynek eredménye azt mutatta, hogy hihetetlen különbségek halmozódnak fel már a születéstől 4-6 éves korig tartó életszakban is.

    A felmérésből kiderül, hogy míg az iskolázott szülők naponta olvasnak, beszélnek, mesélnek gyermekeiknek, addig az iskolázatlan szülők 40 %-a egyszer sem: ez tragikus adat. A kisgyerek első éveiben dől el, hogyan viszonyul a külvilághoz, hogy korlátozott vagy gazdag nyelvi kódrendszerrel rendelkezik-e majd, ami a gondolkodási struktúra fejlettségét is jellemezni fogja. Születésük pillanatától nagyon különböző normákkal találkozhatnak a gyermekek a tudás megszerzésére vonatkozóan: az egyik végletet a szülők által szellemileg elhanyagolt gyerekek jelentik, a másik végletet pedig a naponta több órán át gyötört, „fejlesztett” gyerekek.


 

  • Tulajdonképpen milyen elvárásokat támaszt az óvoda, az iskola az oda érkező gyerekekkel szemben? Hogyan tudja felkészíteni a gyerekeket a család, a szülő ezeknek az elvárásoknak a teljesítésére?

  • Az óvodában még nincsenek olyan jellegű elvárások, amelyek miatt kudarc érhetné a gyerekeket: ott a játék és az ezeken keresztül közvetített tartalmak, értékek dominálnak. 4 éves kor után a gyerekek már igénylik a saját korosztálybeli társaságot: ez a társas kompetenciák fejlődéséhez elengedhetetlen is. Az óvodában ráadásul még jobban elfogadják egymást a különböző kultúrákból és családokból jövő gyerekek, ezért is fontos, hogy óvodába járjanak. A gyerekek egyébként mindent „lemásolnak”, az otthoni és az óvodai élet mindennapi ritmusát is: rögzítik a mintát, és nem mindegy, hogy később építeni lehet-e erre a mintára, vagy sem. Az iskolában már vannak elvárások, noha fontos volna a zökkenőmentes átmenet biztosítása, azaz a játékosság és a tananyag mindennapi példákra építő, élményszerű átadása.
     
  • Meg lehet fogalmazni, meddig tart a szülők felelőssége, és hol, milyen ponton, mit vesz át ebből a felelősségből az iskola?

  • A gyermeknevelés felelőssége alapvetően a szülőre hárul, de nehéz ezt egyértelműen szétválasztani. A tanítás során a szakértelem a pedagógusoknál van, ugyanakkor a szülő feladata is, hogy motiválja a gyereket, hogy együttműködjön a pedagógussal. Épp ez lenne a lényeg, hogy szülő és pedagógus együtt „dolgozzon” a közös cél érdekében, és mindig a helyzetnek megfelelően osszák meg ennek felelősségét. Hárítás helyett abban kellene gondolkoznunk, hogy miben tudunk egymás segítségére lenni.

A teljes interjú itt olvasható.

Az interjú a Tempus Közalapítvány Alma a fán – Párbeszédek a kompetenciafejlesztésről c. kötetében (2010) jelent meg, amely az Európai Bizottság és a NEFMI támogatásával megvalósuló „Az egész életen át tartó tanulás hazai megvalósítása” c. projekt keretében jött létre.

A kiadvány elérhető és letölthető a Tempus Közalapítvány honlapjáról.

A cikkben felhasznált fotó a budapesti Alsóerdősori Bárdos Lajos Általános Iskola és Gimnáziumban készült.

2011 szeptember 16. Kölöknet

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás