IskolaMérés és értékelés

Így látom én

Buktassunk vagy ne?

A Rosszgyerek az utolsó padban ült. Csak elsőben járt velünk. Később még láttam egyszer-egyszer verekedni az udvaron, aztán eltűnt az iskolából. A régi osztálytársaim közül egyedül neki nem tudom a nevét.

Sok év távlatából érdemes elgondolkodni azon, mire is tanított engem, Jótanulót a Rosszgyerek, és hogy mire tanította őt az iskola az utolsó paddal, a buktatással.

Nos, én azt tanultam, hogy a rosszaknak a hátsó sorban a helyük. Hogy aki lemarad, az kimarad, és nem érdemes rá szót vesztegetni. Volt-nincs... Tavaly még ott ült a hátsó padban, az idén már nem, ez azonban szemlátomást nem izgat senkit.

A Rosszgyerek pedig azt tanulta, hogy ő selejtes, akit simán el lehet félúton veszíteni. Ragaszkodott ő is a tanító nénihez, akinek a szépen erezett kézfejét valószínűleg ugyanúgy csodálta, ahogy mindannyian. De nem tudta kivívni a szeretetét, mert ahhoz szépen kellett volna gömbölyíteni az „o” betűt, tudni kellett volna a hónapokat sorban, no és kihegyezve kellett volna tartani a tolltartóban a színeseket. Ő pedig ezeket nem tudta. Hogyan is tudhatta volna, amikor Rosszgyerek volt...?

Őt soha nem szólította fel a jó Tanító néni, aki puszta tapintatból, hogy meg ne szégyenítse, inkább hagyta, hadd foglalja el magát csendesen a hátsó padban. Az ünnepségeken sose kapott szerepet, nehogy szégyent hozzon az osztályra a közönség előtt, és bizony, a Tanító néni örült, amikor a Rosszgyerek nem jött el a közös kirándulásokra, hiszen egyre nyughatatlanabbul, egyre agresszívabban viselkedett. De az órákon se volt másképp: ahelyett, hogy hálás lett volna a békességért, egyre többet zörgött, lomolt a hátsó padban, és előszeretettel piszkálta az előtte ülő lányok haját.

Igen, a Rosszgyerek beteljesítette a hozzá fűzött jóslatot: kezelhetetlen volt és nevelhetetlen, mi sem természetesebb hát, mint hogy a jó Tanító néni és a jó Osztály az első adandó alkalommal megszabaduljon tőle...

Az alsós bukások túlnyomó részének hátterében az itt leírthoz hasonló jelenségek állnak, vagyis nem olyan probléma, amin puszta ismételgetéssel, gyakorlással, még egy ugyanolyan évvel segíteni lehet. A bukás nem segít rendezni az egyes készségek elmaradott fejlettségét, hiszen ehhez az adott készségszintnek megfelelő fejlesztés szükséges, ami ha az előző „elsős” módszertanban nem volt benne, nem lesz benne a következőben sem. De nem segít a buktatás az otthoni és az iskolai kultúra illeszkedési zavarán sem.

Az – egyébként tévesen – „buktatás tilalmának” nevezett intézkedés elvben azt célozta volna, hogy alsóban, amikor az iskola fő célja a tanulási készségek megalapozása, a gyerekek a tanítóval való több évig tartó, bensőséges kapcsolatban, a kialakuló gyerekközösség védelmében, az egyéni különbségeknek megfelelő ütemben fejlődjenek, garantálva ugyanakkor, hogy négy év alatt mindenki eljut a készségfejlődés megfelelő szintjére.

Ehhez azonban nyilván nem elég a buktatást megtiltani, de a megfelelő fejlesztés eszköztárát is biztosítani kell. A „buktatás tilalma” épp ezért nem a buktatás eltörlésére vonatkozó adminisztratív intézkedés próbált (volna) lenni, hanem a négyéves fejlesztő folyamat egyik garanciája, számos támogató intézkedéssel kiegészítve.

A gyengén teljesítő, de nem „megbuktatott” kisdiákok egyéni fejlesztési terve, a számukra biztosított fejlesztő órák lettek volna hivatottak garantálni azt a többlet gondoskodást, amire a lemaradó gyerekeknek a hátrányok kompenzálásához szükségük van – és amit, lássuk be, pusztán a buktatás által nem fognak megkapni továbbra sem.

Míg a buktatás elsősorban a tanítónak segít, addig a „buktatás tilalma”, ha jól használják, elsősorban a rászoruló, lemaradásokkal küzdő diáknak. De csak akkor, ha jól használják. Ha a tanító segítséget kap az egyéni fejlesztési terv elkészítéséhez és megvalósításához, ha támogatást kap a csoporton belüli szolidaritás erősítéséhez, a Rosszgyerekek személyiségfejlesztéséhez, pozitív csoportszerepük kialakításához és ezzel a probléma tényleges rendezéséhez. Ha a „buktatás tilalmát” nem dogmatikusan értelmezik, hanem úgy, ahogyan a rendelkezés ténylegesen szól; vagyis a szülők és tanítók együtt keresik meg az érintett gyerekeknek a legjobb megoldást.

Az alsó tagozat az első olyan csoportos élmény, ahol a gyerekeknek teljesítményhelyzetben, egy csoport normáit is szem előtt tartva kell megfelelniük. Nem mindegy, hogy az első kudarc pillanatában hagyjuk elveszni őket, vagy egy több évig tartó folyamatban megtanítjuk őket az egyéni teljesítményre, a csoporthoz tartozásra, a normakövetésre. Talán nem gondolunk arra, hogy a buktatással nemcsak a tízes körben való összeadás képességét minősítjük, de azt is megmutatjuk az érintett gyerekeknek, hogy a csoport, amihez kötődni kezdenek épp, nem tart rájuk igényt. Ennek az iskola világán messze túlmutató következményei lehetnek.

Épp ezért jobban tesszük, ha inkább a megfelelő (tanítókat és gyerekeket) támogató rendszer működtetését követeljük, nem pedig a valójában soha el nem törölt buktatás helyreállítását.

2010 április 01. Földes Petra

 
Kölöknet hozzászólások  
(27 hozzászólás) 
2010 május 08.
Zsuzsi
Kedves Szülő! Teljesen átérzem a problémáját, én is voltam ilyen helyzetben, de mivel biztos, hogy mások a körülményeink, nem bocsátkozom sem találgatásokba, sem ötletelésekbe. Az alábbi tanácsom azonban, kérem, vegye fontolóra! Először célszerű lenne négyszemközt leülni az iskola igazgatójával, majd hármasban (a tanító nénivel is) megbeszélni a további lehetőségeket. Amennyiben így nem jutnak közös nevezőre, javaslom felkeresni a szakértői bizottságot, és tőlük kérni a továbbiakra az útmutatást. Tiszta szívből remélem, hogy a gyermek érdekében egyezségre jutnak! Az utazó gyógypedagógus létjogosultságát nem kérdőjelezhetem meg, de bizonyára Ön is tudja, hogy ő nem állandó tagja a tantestületnek, a gyermekének viszont szüksége lenne az iskolában egy "fix pontra", egy tanárra/gyógypedagógusra, akihez bármikor fordulhat a gondjaival, és aki a többiek előtt (vagy többiekkel szemben) képviseli az érdekeit.
2010 május 07.
Háborgó (és bizonytalan) szülő
Kedves Zsuzsi! Köszönöm a megerősítést, én is így gondolom a dolgokat. A gyerek sni a-s, és a jelenlegi iskolájában javasolták a további ellátását. Saját gyógypedagógusa nincs iz iskolának, csak "utazó", de mivel már év vége van valószínű ebben a tanévben nem fér bele az idejébe, hogy foglalkozzon vele. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az iskolának és a tanítójának fogalma sincs róla, hogy nem lehetne értékelni a fent említett dolgokat. És ami a még nagyobb baj, hogy az osztályfőnökének nulla szociális érzéke van, mint fentebb írtam a különültetés kapcsán. Volt már korábbi eset is ahol ezt bizonyította. Elsőben csak testnevelést tanított még a fiamnak, akkor történt az eset. Volt az iskolában tenisz szakkör, amit ő tartott. Év elején nem akart menni a gyerek, de aztán valahogy kedvet kapott hónapok múlva( tán inkább oda ment, mint a napköziben kelljen ülni, elég mozgékony egyébként is). Tetszett is neki, ám két hónap sem telt el, közölte a kedves tanító, hogy sajna nem tud ennyi gyerekkel foglalkozni, csak az ügyesebbek maradhatnak!!! (hogyan lett volna olyan ügyes, mint akiknek volt 4-5 hónap előnye?)és különben is az én gyerekem több figyelmet igényel és neki erre nincs kapacitása, ezért ő is kiesett a rostán. Ez iszonyú élmény volt akkor neki. Na ugyanezzel a pedagógussal küzdünk most mint osztályfőnök és ő lesz még negyedikben is. Számtalanszor megfordult már a fejemben az iskolaváltás, de 1. a gyerek hallani sem akar róla, 2. honnan tudom, hogy jobb lesz a másik, 3. nem biztos, hogy egy problémás gyerekért kapkodni fog a másik iskola, 4. a kistesó most megy elsőbe, akkor már nagyon zűrös lenne, ha nem egy helyre járnának. Őt most egy olyan tanítónéni fogja tanítani, aki elsőben (sajnos csak akkor) a fiamat is, és nagyon bejött. Ő volt eddig az egyetlen, aki tudott vele bánni. A kicsinek még az osztálylétszám is ideális lesz, 21-22. Ő épp az ellenkezője a nagynak, nagyon előre jár. Neki meg azért kell a jó tanító, hogy ezt tudja kezelni és ne unja majd magát. Szóval iszonyú a dilemma. Merjünk-e vállalni egy bizonytalan váltást, a nagy akarata ellenére, a kicsit is "beáldozva", vagy csak vigyük a nagyot máshová és bonyolítsuk még jobban az életünket. Így sem könnyű sokszor a szervezés két dolgozó szülő és sportoló gyerekek mellett.
2010 május 07.
Zsuzsi
Kedves Háborgó Szülő! Teljesen egyetértek Önnel, és én szégyellem magam, hogy olyan kolléga tanítja a gyermekét, aki nemhogy nem tud, de nem is akar a tanítványaihoz alkalmazkodni. Viszont a szakértői vélemény nagyon komoly hivatkozási alap, és ha abban sni-nek, azon belül pedig diszgráfiásnak nyilvánították a fiát, akkor a helyesírását, sőt az írásképét sem szabad osztályozni. Sőt, mint fentebb írtam, a többi tárgyból is a szóbeli számonkérést kell előtérbe helyezni. És ennek felsőben lesz majd igazán jelentősége, amikor minden tanárnak tudnia és alkalmaznia kell ezt a szabályt. Erre nyugodtan hivatkozhat az igazgatónál és a tanítónál is, ez nem "alkalmazkodás" kérdése, hanem kötelező feladat. A gyermek magatartási problémáinak nagy részét ugyanis az okozza, hogy érzi, jóval többre képes, mint amennyit bizonyos téren fel tud mutatni, sőt továbbmegyek: érzi, hogy a nála gyengébbek jobb eredményt érnek el. Hosszú távon ez hihetetlen mértékben frusztrálja. Mit lehet tenni? A szakértői véleményre hivatkozva kikövetelni a gyerek "járandóságát", vagyis a gyógypedagógus által vezetett fejlesztő foglalkozásokat, és az értékelés alóli mentesség betartását. A szakértői bizottság ugyanis kijelöli azt az intézményt, ahol a gyermek ellátása biztosított, és ha az a jelenlegi iskolája, akkor kötelességük ezt a feladatot is teljesíteni, pláne, mert emelt normatívát kapnak. Ha pedig nem így van, és lehetőségük van másik iskolába átvinni a kisfiút, olyan intézményt keressenek, amely vállalta az integrált oktatást, ebből következően van gyógypedagógusa, akinek többek között az a feladata, hogy koordinálja a munkát a többi tanárral. Nem kisegítő iskoláról, és nem szegregált osztályokról beszélek, jómagam is normál általános iskolában tanítok, ahol sok más mellett az sni gyerekek fejlesztését végzem, és a kollégákat látom el tanácsokkal és anyaggal, hogy a tanulási problémás gyerekekkel hatékonyabban tudjanak dolgozni, és a tanulási probléma ne generáljon magatartási zavarokat, illetve enyhítse a meglévőket. Mert a gyógypedagógusnak többek között ez a dolga. (Az a tanár pedig, aki nem alkalmazkodik a gyerekhez, alkalmatlan a pályára.)
Összes hozzászólás (27) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás