IskolaMás szemmelPedagógus szemmel

Mi lesz veled, testnevelés?

Kövér lányok a dobbantón

Családom egyik kedvenc iskolai története, mikor a Bakáts téri alsós tanító néni hétéves bátyám ellenőrzőjébe testnevelésóra után a következő figyelmeztetést írta: „T. Szülő! Zsolt többszöri figyelmeztetés ellenére sem tud sorakozni, ezért megintem.” „T. Tanítónő! Gyakorolnánk – válaszolt apukám –, de sajnos nem vagyunk hozzá elegen.” Több mint harminc éve történt, de mintha itt valami azóta sem lenne rendben.

Mikor annak idején Magyar Bálint bejelentette a testnevelés-osztályzatok eltörlésének tervét, a javaslat hírére tanárok, egyetemi oktatók nyilatkoztak a szakma „nemzettudatunk szempontjából veszélyes lealacsonyításáról”, szomorú képet festve egy tornajegyétől megfosztott, „fizikailag és biológiailag hanyatló népességről”. De hasonlóan felháborodott megnyilvánulásokat lehetett hallani folyosókon, tanári szobákban is.

Noha egy pillanatra sem lepett meg a kollégák heves reakciója, azt azért nem gondolom, hogy a közoktatásban testnevelésnek nevezett tantárgy körül a kislabdadobásra adott érdemjegyek eltörlésének sötét víziója lenne a legégetőbb probléma. Különös például, hogy hevületnek nyoma sincs akkor, amikor megfelelő számú tornaterem hiányában a testnevelő kollégák a kedélytelen betonudvarra vagy az iskolához közeli lépcsősorra terelik ki diákjaikat futni, le-föl lépcsőzni – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Vagy amikor a pedagógiai programokban megfogalmazott szép elvek helyett a tömegsportnak nevezett foglalkozások fizetős teniszórákká, egy-egy testnevelő vállalkozását erősítő magánórákká silányulnak, vagy mikor az iskola bevételeinek növelésére a legértékesebb koradélutáni órákban külsősöknek adja bérbe a tornacsarnokot. Hol van ez az indulat akkor, amikor – felteszem – ők sem tudják nem észrevenni, hogy bizony a legtöbb iskola udvaráról eltűntek a délutánonként egykor önfeledten focizó diákok?

Közhely ma már, hogy e – sajnos meglehetősen csekély óraszámú – foglalkozások elsődleges célja az, hogy megszerettesse a mozgást a gyerekekkel, kialakítsa bennük a rendszeres sportolásra való igényt. Szórakoztató, sikerélményt nyújtó, szerethető tevékenységeken keresztül. Ilyen lenne a bokát és a térdet egészségtelenül megterhelő, udvari körözés vagy a büntetésnek is erős lépcsőfutás, mely még a legsportszeretőbb diákban is masszív gyűlöletet kelt a tanárral és „tárgyával” szemben? Kétlem.

Miért gondolják testnevelő kollégáink, hogy az a nagyfenekű kamaszlány, aki huszadszor fut neki a dobbantóval kombinált, látványnak is rémisztő ugrószekrénynek, hogy megszégyenülve torpanjon meg újra és újra, vagy amelyik vörösre nyúzott combokkal, fél méterrel a padló felett himbálózva elkeseredetten imitálja a kötélmászást, e tevékenységek közben életre szóló kellemes benyomásokat szerez a mozgásról? Mi táplálja bennük azt az illúziót, hogy azokban a diákokban, akik a „kislabdának” nevezett, gusztustalanul foszló bőrdarab hajigálásával töltenek értékes félórákat a heti két-három alkalomból, nyolcadik végére kialakul a rendszeres sportolás iránti belső igény?

Ma már nem osztályonként egy-két diák, hanem szélsőséges esetben a tanulók egyharmada tartozik a túlsúlyos gyerekek körébe. Ne legyünk álszentek: a heti két-három, babzsákozással és magasugrással tarkított tornaóra nem elegendő ahhoz, hogy megelőzzük a megváltozott életmódból és a nem megfelelő táplálkozási szokásokból származó túlsúlyosságot. Máshol kell keresni a megoldást.

Jó kezdeményezések, próbálkozások persze akadnak. A minap hallottam például, hogy a solymári általános iskolában a testnevelésórán hastáncolnak a lányok, maguk varrta tüllruhában, koreográfiával, a szülőknek tartott fellépésekkel, vagyis ahogy azt kell, és ahogy azt a lányok szeretnék. Kicsik, dundik, vékonyak, magasak, önbizalommal telve, örömmel. Kívánhat ennél többet testnevelő, szülő, miniszter?

Meggyőződésem, hogy az iskolai testnevelésnek valamilyen módon reagálnia kellene az iskolán kívüli világ, de legfőképpen a gyerekek megváltozott igényeire. Miért nem használják ki a testnevelők jobban a közös mozgásban, sportolásban rejlő páratlan lehetőségeket, ahogy azt például Solymáron teszik?

Nem sok tantárgy mondhatja el magáról a testnevelésen kívül, hogy igazi közösségszervező erővel bír. Miért várjuk el egy kiskamasztól, hogy szabadidejében ne a számítógép előtt üljön, ha nem mutatjuk meg neki, mit is jelent például egy csapat tagjaként élvezetből mozogni, játszani? Miért olyan nehéz ma elképzelni, hogy a szülők és a testvérek délutánonként vagy hétvégén a sportpálya széléről együtt szurkoljanak a gyerekeknek a mindenki számára elérhető, ingyenes, valóban „tömegsport” foglalkozásokon?

De továbbmegyek: miért megy egyenesen eretnekségszámba az ötlet, hogy a kémia- és a földrajzóra közé besuvasztott testnevelés helyett a diákok hetente kétszer kötelezően választott, közös délutáni sportoláson vegyenek részt, kinek-kinek tetszése és a helyi adottságok, lehetőségek szerint? Aki egyszer is látta, érezte, hogy a megfelelő mosakodási lehetőségek hiányában (egy átlagos budapesti iskolában jó, ha három vízköves, csöpögő csapú mosdó jut húsz anyányi lányra) hogyan fest, és milyen szagot áraszt egy osztálynyi, tornaóráról földrajzdolgozatra beeső kamasz, bizonyára elmélázott már e lehetőség felett, de mint eleve lehetetlent, azonnal el is hessegette magától a gondolatot.

Pedig talán mégis érdemes lenne átgondolni.

A cikk korábbi változata az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete honlapján olvasható.

2009 február 27. Szatmáry Nóra

 
Kölöknet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 
2010 október 30.
Dóra
Hiába osztályozzák még mindig a testnevelést, a "népesség fizikailag és biológiailag" tovább hanyatlik. A gyerekeink meg ugyanúgy utálják a tornaórát, mint mi. Nem csak a közismereti tárgyak anyagát kéne átalakítani. A házi szappanfőzés egyenletét sosem használtam semmire, de azt se kérte senki az elmúlt 25 évben, hogy bukfenceljek a gerendán.
Kölöknet hozzászólás
aláírás