IskolaMás szemmelDiák szemmel

Megrémít, milyen közel került a felnőttkor – gondolatok érettségi előtt

Lassan, de biztosan közeleg a várva várt érettségi, a felnőttkor küszöbe, amire a gimnazisták évek óta várnak. De így, hogy karnyújtásnyira került, legszívesebben lelassítanák az időt, hogy még egy kicsit együtt lehessenek, hogy még ne kelljen a különféle aggodalmakkal foglalkozniuk. Hiszen ki tudja, jövőre hol lesznek, kit merre fúj a szél? – A WMN olvasójának, Pichler Zsófinak a vendégposztját ajánljuk.

 

Végzős vagyok, májusban érettségizünk. A fejekben sokféle kép él erről az időszakról, és nekünk is megvoltak a magunk elképzelései. Mindig vágyakozva néztük a felsőbb éveseket, akik már nagyok és komolyak, de közben gondtalanok is, hiszen „nekik már mindent szabad”, vár rájuk a felnőtt élet.

Aztán beköszöntött a valóság.

Szóval az úgy volt, hogy „majd a szalagavató után, második félévtől nekiállok tanulni”. Na, nem, mintha addig nem tanultam volna, de azért mégis, rá kéne kapcsolni, tételeket és projektet gyártani, évszámokat magolni, verselemzést írni, stb. És persze nem elmenni otthonról, jegelni a barátokat, és minden idegszálammal a rám váró feladatra koncentrálni. De ez nem egészen így alakult.

Noha minden hétvégén megfogadtam, hogy az lesz az utolsó buli/színház/koncert/szülinap/akármi, valahogy mégis mindig jött egy újabb. Amit aztán sosem volt szívem lemondani.

Az osztálytársakkal olyan programokat kezdtünk szervezni, amelyeket a kezdetektől tervezgettünk (vagyis kábé öt éve), mégis csak az utolsó évben kezdtük el megvalósítani őket.

Míg korábban gyakran ültünk otthon péntek este, és maximum kéthavonta csúszott be egy közös mozi, most minden héten csinálunk valamit együtt, legyen az akár csak egy közös főzés vagy társasjátékozás. Régen még a szervezésnek sem állt neki senki, most viszont, ha valakiben megfogalmazódik az ötlet, már aznap elkezdi megszervezni. Mintha éreznénk, ahogy baljósan közelít a vége, minden erőnkkel próbáljuk kihasználni ezt a kis időt.

A szüleink szemében lázadunk, felelőtlenek vagyunk, és éretlenek, alkoholproblémáink vannak, és nem tudunk viselkedni. Néhány tanárunk szerint semmirekellők vagyunk, akik épp elrontják az életüket. „Nem érezzük az előttünk álló dolgok súlyát, és nem fogunk leérettségizni.”

Pedig dehogynem érezzük a súlyát. Úgy telepszik ránk sokszor, hogy olyankor még a mindig vidám, zajos osztálytermünkben is komorabb a légkör, mint egy kriptában.

A teljes cikk a WMN-en olvasható.

2018 március 21.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás