Iskola

Kukorelly Endre: A kortárs irodalom helyzete az oktatásban

Kukorelly Endre írása 2007-ben jelent meg az Élet és Irodalom 2007/40-es (okt. 5.) számában. A szöveget teljes terjedelmében és a szerző engedélyével közöljük. A szövegben jelölt jegyzeteket a cikk végén talájátok meg.

Lil(l)a legyező

A kortárs irodalom helyzete az oktatásban

 

és halál

(Vörösmarty Mihály)
 

Miről is kezdtem beszélni? Igen, Shakspeareről.

(Petőfi Sándor)

Olvasni annyit jelent, mint megtagadni olyan kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki.

(Szegedy-Maszák Mihály)

Bezárják, sablon közé nyomják, hogy a végén csak adathalmaz maradjon
jó esetben , meg Lilla legyezője iránti lelkesedés egy múzeumi tárlaton.

(Görözdi Judit)

A költő már nem él.

(Kerekes Éva színésznő az ATV-ben Friderikusz Sándor műsorában 2014. május 5-én, 10.13-kor)

 

A hetes busz peronján, közvetlen az orrom előtt, egy matrózblúzos, nyilván érettségi előtt álló, amolyan budai úrilány kinézetű helyes kiscsaj azt mondja, bele a barátnője arcába, hogy baszd meg, tele van a faszom, ez még lemegy, túl leszek rajta, aztán már nem lesz szükségem erre a magyarra. Feltűnően csinosak, direkt odaálltam melléjük. Közel, az orruk elé. Engem nem lát, nem vesz tudomást rólam, nem nekem mondja – csak mintegy a barátnője testén keresztül(, nem is tudja, mennyire) nekem. Társalgási tónusban, se hangos, se halk, nincs indulat benne.

            Nem mérges vagy ilyesmi, nem utálkozik, a kelleténél nem hevesebb, inkább fásult. Fáradtnak tűnik. Elege látszik lenni. A továbbiakban arról lesz szó, hogy mi minden folyik manapság irodalomtanítás címén.

            Mi a helyzet a kortárs irodalom oktatásával – szerintem. Nem vagyok szakember, nem értek hozzá, egyszerűen érdekel, ugyanis érdekelt, érintett, ezért tehát elfogult, az viszont lehet, hogy vagyok: előre bejelentem elfogultságomat. Nem lesz szüksége erre a magyarra egy tizennyolc év körüli, normális, az átlagosnál biztos magasabb intelligenciájú, érzelmileg átlagosan kondicionált magyar embernek, ez minimum érdekes, nem? Épp kiejti az életéből a magyar( irodalma)t.

            És azzal együtt engem. Kihagyja, mert kihagyták belőle. Kihagytak belőle.

            Szükség, így tudja ez a csinos kis hidrogénezett bomba, igen, de miért tudja így? Kitől tudja, miért a kihagyás, mi a jóisten történik ezzel a súlyos és fontos tantárggyal, a legsúly- és fontosabbal? Mi lesz ebből, mitől lett ez, satöbbi, volna még pár retorikus kérdésem. Az oktatás a kulcs.

            Túl nagy, ormótlan, súlyos nehézségű, miniszter(szerűség) is rendelődik hozzá, szolgaszemélyzet, házmester kapupénzzel. Nyikorogva fordul, ha fordul. Nem is fordul, mert hova forogjon, tuti rozsdás, beragad, beletörik. Nem passzol, lötyög, tolvajkljucs, tovább nem merítem a metaforát, kulcs és kész, akár tudomásul veszed, akár nem. Nemigen veszed,[1] pedig ez van. Viszont mi az, amit kinyit, mi lapul az ajtó mögött?

            A helyzetet, hogy, ha az irodalom nem is, az (éldeg)élő magyar irodalom minden látszat ellenére nagyjából-egészében kimarad a közéleti diskurzusból – és ennek megfelelően fölismerhetetlen torzkép az, ami mutatóul benne marad –, a kultúrpolitika és a média állítja elő. Azt a helyzetet pedig, hogy a média és a mindennapi nyomorult párt-vircsaft nem akceptálja a mai irodalmat, az oktatás állítja elő.[2] Szinte minden vonatkozásban, minden nap az aktuális mindennapival találkozol, kivéve az irodalom. Irodalmat tanulva óvodától a bölcsészkar befejezéséig simán megúszhatod napjaid magyar irodalmát.[3] Irodalmat tanulva nem irodalmat tanulsz, hanem irodalomtörténetet.

            Legyen ez írásom legsúlyosabb tétele.

            Mert ez (a por- és régiszag) letöri, lehúzza, áthúzza a kedvet. Az iskola olvasásról lebeszélő nagyüzem.[4] A művészet iránti érdeklődés az utolsó évtizedektől[5] eltekintve mindig is csaknem[6] kizárólag a kortárs művészet iránti érdeklődést jelentette, nem a régiség felé irányult.[7] Ma a régiség felé irányul. Ez (a komolyzene mellett) elsősorban a szépirodalomra és a színházi repertoárra vonatkozik,[8] az iskola (tanmenet, tankönyvek, tanárok) úgy tudja, hogy – a jó indián halott indián – rendes költő rég meghalt. Illetve elhunyt.

            Minimum százötven éve, nem ágyban, p-nák közt, alaposan (de hol a p-ba’?!) el van földelve, legfőbb feladata, hogy talpig bronzba öntve mutassa ujjával a kettes villamos megállóját a Duna-parton. A költő P.

            (Legyen) szobor! Szakrális, kultiválandó. Ami derék dolognak tetszhet, pedig a művészekkel, alkotásokkal kapcsolatos kultusz a nyereségnél tetemesebb veszteséggel jár: az élvezet ugyan simán fölülírja a tiszteletet, de tiszteletet parancsoló dolgok hajlamosak elé állni, elhárítani, megelőzni az élvezetet. És ebben a magyarok túlzottan is jók, van túlzott tisztelet, nincs csöppnyi élvezés. A régiek (a) nagyok, a nagyok régiek. 19. századi poétikákon szocializálódunk, ez izgat és gyönyörködtet, hordozója méltán az Eszmének/Eszményinek, mélyít-emelkedtet, igaz(i)nak, reálisaknak érezzük,[9] magyarán ezeket értjük, cirka a múlt század közepéig[10] tart a (hanyatló) fémkorszak: Arany, Ezüstkor, Vas – és még csak nem is a pro és kontra vadul wassalbertezőkről és Kertész nevére a legkülönfélébb pofákat vágókról beszélek.[11] Mert kortárs szövegek annyiban esélyesek, amennyiben hagyományos (érts alatta valamit) poétikákat mozgatnak. Modern igen, avantgarde nem. A Holnap antológia (1909) másodvonalának, Emőd Tamásnak vagy Dutka Ákosnak nagyobb az esélye, mint a Szógettóból (1989) Szentjóby Tamástól Hajas Tiborig bárkinek. Mind ekképp vagyunk vele, így okultunk, ezt olvassuk.[12]

            A szüleink is. Nagyszüleink is.

            Jókait kortársai olvasták, ő aztán beragadt, így maradt, dallamtapadás, ma is Jókait olvassák. Már akik olvasnak. Akik el bírják olvasni beavatás nélkül. Bealvás nélkül. A költő Ady korában Ady volt – imádva és gyűlölve, olvasva vagy nem –, népszerű Szabolcska meg a Rákosik, híres Karinthy Frigyes.[13] De nem ezzel kezdődik a dolog.

            Ott kezdődik, hogy (a mindenkit főleg saját magától) óvó nénik Gazdag Erzsébetet és hasonló kolleginákat bifláztatnak az óvodák édi Walt Disney-rajzfilmfigurákkal ékesített falai közt, még tökéletesen romlatlan 4-6 éves emberekkel. A kód ekkor íródik be végérvényesen, költemény egyenlő csengés-bongás, gagyogás-gügyögés, egyfajta szép(elgő),[14] ártatlan,[15]édesnemes bárgyúság. Ez a tréfás báj árad „a” gyerekversből Kányádi Sándortól Csukás Istvánig és tovább. Gazdag (-1987) kortárs költő.

            Egyrészt. Weöres verset írt hozzá, Kodály 3 darabját megzenésítette.

            Másrészt lehet tudni, hogy adott pillanatban több szisztematikus idő fut egymás mellett, ugyanaz a korosztály nem feltétlen kortárs is – csakhogy kalkulál-e ezzel, aki oktat? Az ízlés súlyosan alapozódik, ijesztően korán rögzül, versek a későbbiekben a Gazdag-típusú poétikából olvasódnak, Petőfit és József Attilát, Weörest, még Pilinszkyt is Gazdagon át olvas, aki olvas. Márpedig mindenki olvas, mert muszáj neki – egészen Radnótiig, aki az utolsó kimerítően túltárgyalt tananyag. Oszt’ annyi, jön az érettségi. Ki van merve. Kimerültség. Aztán már nem lesz szükség rá.

            Mert az irodalom, szerencsére, tananyag. Kötelező, és ez valódi presztízst biztosít neki, az iskola presztízs-gyár, az irodalomnak magyar nyelvterületen Vörösmartytól a Nyugatig komoly a tekintélye.[16] De – akár a többi, mint a kémia vagy a történelem –, puszta tantárgyként kezelődik, és ez végzetes. Megérted vagy nem, elemezd, vágd be az adatokat, életrajz,[17] eszmevilág, a művek sztorija, társadalmi háttér, mit akart mondani a költő.

            Plusz versforma!

            A műalkotás mint tananyag, formás kultúra-közvetítő eszköz, etika-, világszemlélet-, sőt ideológia- és politika-transzfer,[18] ebből a kétszáz esztendős paradigmából nem látszik lenni kilépés.[19] Eleve a nyelv (az) eszköz,[20] az alkotás arra szolgál, hogy a (hazafias, szociális, erkölcsi, jobbító, andalító) mondanivalót mintegy dalban elbeszélve, ún. irodalmi (= szép, tiszta, emelkedetten fogalmazott) nyelven hordozza, mint eleink a véres kardot. Az irodalom szolgál. Így tanultad.

            Ancilla, elintézendő köz- és magánügyek szolgálólánya. Az író politikus, tanító és prédikátor, fölvállal, kiáll, küzd, képvisel.

            Vezérként, mint „fejedelmi személy”[21] utat szab, kiokít, mintha iskolában lennél, hirdeti az igét, mint a pap. És ezt a nagy emberek megmondják a tutit a serdületlen ifjúságnak-funkciót csavarja föl aztán a történelem-szempontúság. Egyszerűen mondva, az iskolában nem irodalmat, hanem -történetet tanítanak. A metódus szinte kizárólag ebben tér el a többi tantárgytól (beleértve magát a történelmet), melyek kapcsán föl sem merül, hogy ne a kurrenst vegyék. Szeretném, ha ez a megjegyzés nem hangzana történelem-ellenesnek, csak rögzítsük, hogy fizika, matematika, a történettudomány története a művészettörténethez hasonlóan érdekes, azokkal mégis csínján bánnak. Általában véve a művészetek az iskola szerint valami eleve régi dolog.

            Témája, formái, médiuma, nyelve(zete), figurái, úgynevezett problematikája. Régi, híres bácsik, szobor és utcanév,[22]biztos, bevett, patinás. Rekonstruálandó és restaurálandó, aktualizálandó is, felfogandó, megszívlelendő. Fogd föl és ájulj el rajta, lám-lám a régi nagyok, bezzeg manapság! A tananyag laudator temporis acti, letűnt idők dicsérője (Horatius). Tanulj (hanyatlás)történetet, ha behalsz is tőle. Homérosz (helyett Devecseri) hexameterei tizenöt évesek számára brutális. Kripta.

            A legüdítőbb kalandregény Odüsszeia ekképp tálalva kész halál. Serdülőket Antigoné kétségei élből lebeszéli és elijeszti akár egy életre az olvasástól: nem mert nem értik (pl. a nyelvét, hogy hülyék volnának), hanem mivel nem értik, mi közük hozzá, miért kéne nekik. Mi benne az állat.

            Túl azon, hogy osztályzat, meg tanujjá’, fiacskám! Temessék már el a csókát, és húzzunk innét. Bevágja, mint a kovalens kötést, mert okos és szorgalmas, de kíséretet sem tesz arra, hogy megértve megszerezze magának.

            És örvendezzen a ő lelke. Élvezze! Neadjisten katarzis!

            Mert még kicsi hozzá. Jó, ha nem (és koravén, akinek igen), a katasztrófa nem ez, hanem, hogy ilyen hatások után, kinőve az iskoláskodó baromságok közül, komoly felnőttként soha nem is fogja megpróbálni, hogy megértsen bármiből bármit. Iskolába lépvén irodalmi tapasztalatunk – hogy miket olvastak nekünk, mit olvastunk össze-vissza, magunkat szórakoztatva és/vagy szülői behatásra –, valamint az oktatás által kínált-kényszerített horizont egyszerűen nem jön össze. Sehol. Az olvasás (felszabadító öröme) és a szakóra (lidérces kellemetlensége) külön kerül, és csupán véletlenül, kivételesen szerencsés esetben, az optimumhoz képest biztos túl későn születhet meg némelyekben a felismerés, hogy a nyomasztó kötelező[23] olvasmányokkal kapcsolatban is remekül működtethetők másfajta, nem kötelezőkön bejáratott, örömteli olvasási stratégiák.

            Az ezernyolcszázas évek közepét megelőző korszaknál semmiképp.[24] A legfogékonyabb néhány év, a középiskolák első-második évfolyama eleve kiesik, az összecsúszás, említettem volt, Jókainál várható. Majd Mikszáth.[25] Hatásuk ebben az életszakaszban rögzíti a csak komoly munkával felülírható tapasztalatot, hogy e kor poétikái az igaziak: regény az, ahogy Jókai (legföljebb Móricz), versaz, ahogy Petőfi (legföljebb József Attila) írják.[26] A tananyag meg elég bőséges, a hasonló tapasztalattal bíró, maiakhoz úgymond nem értő, nem tájékozott, nem érdeklődő, tantervbetartó, amúgy is agyonterhelt tanár talál alkalmat arra, hogy, ha a múlt század eleji jelenségeket veszi is, kortársakig ne jusson el. Az utolsó 40-60 év kiesik.

            Egyben hetven év. Legutoljára Radnótival van foglalkozvarendesen, idáig jutunk. Későbbiek maximum említtetnek,[27] kortárs irodalomnak nincs esélye. Mészöly Miklós Polcz Alaine férje volt, és Tandorit kevesebben ismerik, mint Jókait nem, pedig több könyvet publikált nála. Soha ekkora hasadás nem képződött az irodalom oktatása – a befogadás – és mindenkori jelenideje között. Mintha az (1895-ben) érettségiző Ady még Petőfiről sem hallhatott volna zengeni.

            De nem ezért nem jutnak diákok igazából kortársaikhoz.

            Mindez súlyosan belejátszik, ám nem ez a fő ok. Ha eljutnának is, késő már, késő és kevés, ha legjobb-legérdekeltebb, magukat a dologban kiismerő, megszállott tanárok[28] – számosat ismerek – a középiskola utolsó évében kizárólag kortárs művészetet prezentálnának is, az kevés. Ha a művészettörténet folyton aktuális művészeti történésekre utalna, az kevés. A legjobb tanárok által alkalmazott kitekintő módszer kevés.[29] A kevés semmi.

            Nulla. Amennyiben a rendszer nem hagy föl azzal, hogy a művek helyett azok történetét, történelmi kontextusát tárgyalja,[30] és nem elsősorban az élvezetre utazva, megfelelő kortárs szövegeken keresztül vezeti az irodalomhoz a potenciális fogyasztót, a műalkotásokat élvezők – főképp kortársaik iránt érdeklődők – száma piaci szempontból perceken belül a mérhető alacsonyról a mérhetetlenül alacsonyra áll majd be. Ami súlyos következményekkel járhat, nem csupán, mert a szubvencióra való vészes rászorultság miatt a művészet autonómiája sérül, hanem mert így az iskolai irodalomoktatás épp legfőbb feladatát, az olvasásra való rászoktatást nem végzi el.

            Ellenkezőleg, folyik a lebeszélés, elijesztés. Ez folyik. Élvezetközpont kontra pártközpont. Mindezt csak cinizmussal lehet tudomásul venni. Aki nem hisz abban, hogy művek olvasása az életre kondicionálja a diákokat, vele, róla és miatta beszélnek arról, hogyan lehet/érdemes élni, nagy művek a létezés elől rántják le Mája fátylát,[31] azt mégis látnia kell, hogy a várható (nem csupán irodalmi) változásokra-váratlanságokra, az élet beláthatatlanságára mindenképp kondicionálná őket. Arra a fél évszázadra, amelyben érettségi után várhatóan még olvasók lesznek. A befogadás „hanyatló helyzetét”[32] az oktatás kortárs irodalomra való alapozása fordíthatja meg, más nem.

            Korántsem minden mai,pusztán, mert mai alkalmas rá, hogy nyelvezetével, tartalmával, világképével az olvasás világába belépőt magához láncolja,[33] megríkassa-nevettesse, igazán azonban mégiscsak mai művek alkalmasak erre.[34] Olyan írások veendők, melyek olvastató és olvasó számára egyaránt lenyűgözők, elsősorban azzal, hogy direkt, a legkevesebb áttétellel hozzájuk beszélnek. Ez a fordulat a művészetet mint történeti képződmény nem szűnteti meg.

            Ellenkezőleg. A művészetek története nagyon érdekes. Ez köztudott.

            Számunkra. Azok számára, akik tudják. Nem tizenhárom éves emósok számára.

            Ez a régiséget nem kiiktatja (az oktatásból), ellenkezőleg: fölhúzza azt ama mélységes mély kútból. Az újat ugyanis nem a bevett, hagyománnyá lett, a hagyományt jelentő művek hordozzák a vállukon, hanem az új műveken csüng a hagyomány. Ha nincs, ami összekösse a mindennapival, nincs mi napvilágra húzza, árnyékban marad. Az újtól függ a megelőző, ha elvágod a zsinórt, eltűnik a süllyesztőben. Az újabb hordozza, mi több, képviseli, jóval hatékonyabban, mint ahogy az tenné magában. Ha tehetné magában.

            Beszél róla, beszélteti, szól helyette is, a jelen emlékezik, prezentál, magyaráz. Visszafelé, kortárs műveken átolvasva,[35] innen ért(elmez)ve látszik igazán bármi a tradícióból, a visszafelé olvasás mutatja fel és konzerválja a régiséget. A régi az újhoz képest az, ami, az új nélkül legjobb esetben is valami tiszteletreméltó, nem igazán érthető, magában levő, magányos leporolandót szemlélgetsz. Új Mű annyiba új és mű, amennyiben a saját elődje is, melyet tartalmaz. Nem is képes nem tartalmazni: anti-tradicionalista koncepciók a leginkább, ezek vannak a legerősebben „kiszolgáltatott” helyzetben attól, amitől szabadulni akarnának. Ahelyett, hogy az iskola az iskolást ezen a zsinóron eresztené alá az amúgy túlságosan is vonzó mélységekbe,[36] fölös erőfeszítésre késztetve fölfelé mászatja. És az szenvedés.

            Megy, ha megy, de szenvedsz.

            Tehát nem örülsz. Tehát nem megy. Művek történeti, időrendi befogad(tat)ása, mint futballedző az alapozással, épp az örömelvet iktatja ki a játékból. Még nem szeretek focizni, és már alapozok. A kronologikus tárgyalás nem pusztán tárgya(landó)t állít elő, hanem magányossá, és utód nélkülivé teszi a művet. Így nem művészetről, hanem (a mindenképp igen! érdekes) művészettörténetről van szó, ha van,[37] a múltból errefelé olvasva a váltások, változások nem maguktól érthetők, hanem csak mások által magyarázhatók.[38] A beteltséggel/kiüresedéssel, azzal, hogy úgymond a régi módon már nem lehetett, de az nem, hogy az új miért pont úgy történt, ahogy. Régebbi paradigmából nem következik, ami következett, az új nem sima folyománya a réginek, a törés onnan nézve mindig kiszámíthatatlan, váratlan(ul más) dimenzióba kerít. Új komputer-szériák játszva olvasnak régebbi konstrukciók által tárolt szövegeket, fordítva viszont érthetetlen krikszkraksz, olvashatatlan, tehát megfejtendő jeleket kapunk. Túl nagy munka. A paradigmaváltás csak visszafelé nézve magától értetődő.

            Költőileg lakozik az ember ezen a földön. Ha nem tudja is, nem képes nem költőként prezentálni magát a nyelven keresztül, ha őszintén akar bármit: bármi őszintét akar. Az autentikus beszéd a beszélőt beszéli el, minden más puszta eszközhasználat. Az eleve nem-egyszerűen-nyelvhasználó, normálisan, mindig minden korábbinál villámsebesebben, üdítőbben és jóval elvontabban kommunikáló, kreatívan nyelvelő gyerek épp tanulóként, tanórán ütközik nyelvezetében, problematikájában, tematikájában merőben idegen alakzatokkal. Fölöslegesen idegennel.

            A hatalommal. Hatalomszag. Porfelhő, porszag. Riasztó. Áll a katedrán Bősz Oroszlán és/vagy Riadt Nyuszi – Bősz Nyuszi, Riadt Oroszlán, mindenképp vadállat –, és azt ismételgeti, hogy valter fonder fógel veide. Abszolút etalonnak látszó, nagydarab, ünnepélyes, szobormerev. Komor, humortalan, ősrégi, érdektelen, hosszas és nehézkes, kihámozandó mondanivalójú, megértendő-elemzendő (tehát ab start frusztráló), olyasmi nemértem/hudenehéz/hudeunom, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, ja, há’ ijen a zirodalom, nemtuttam, mi ebbe a zsír, akkó, baszki, bealszok a cucctól cuccal, amiből kösz, de soha többet nem kér. Nem ráállítják, leállítják róla.

            Mielőtt odaállt volna. Ahelyett, hogy rákattantanák az olvasásra, mint drogdíler a szerre, divatdiktátor a divatosra. Az isteni programcsomag tartalmazza bennünk a függőségre való hajlamot, az alkoholhoz, nikotinhoz, koffeinhez hasonló rászorultság kialakítható az olvasással kapcsolatban is. Ne bírd ki, ha nincs nálad könyv! A zsigeri idegrendszert célzó, heves érzéki és intellektuális élményt okozó csodálatos művek mint a tanulás rigid tárgya, ez félrevisz. Kivezet az életből.

            Magyaróra mint kivezetés a szépirodalomból. Képtelenség ez az összeszorított szájjal, rebegve, dörögve vagy ásítozva előadott, az irodalom nélkülözhetetlenségét nyomató attitűd, a mennyire-fontoskodás, mert fontos vagy nem, a kiscsávók nem fontoskodnak, fütyülnek rá. Majd hagy’ má’ ők döntsék el, és ha akarom, hogy megfelelően döntsenek, muszáj megfelelően csinálnom. Nem csupán helyzetbe kell hozni, helyzetbe is lehet hozni az irodalmat. A történelmi távlatból áradó hidegség – hacsak nincs úgynevezett szülői ráhatás, vagy szuper tanár, vagy valamitől, pl. magától, be nem kábul –, lehűti a gyerekkorból maradt lelkesedést, elfordítja a tekintetet, lebeszél használatról.

            Ha, stílusban szólva, nincs mákja az illetőnek.[39] Az iskola a nem-autentikus felé kormányozza azt, akit szocializál. Mindenkit. Az oktatás szerencsére – de szerencsésen? – szocializál, tantárgyi keretek között, igen, és pont a művészetekkel való iskolai foglalatosság lehetne az üdítő kivétel. Lehetőség a szimpla beilleszkedési folyamatnak való, legalább alkalmi ellentartásra, a bezáródó, magamba zárt, bevédett én ápolására, jóltartására, a körém rakódó, inautentikusságokból képzett, a túléléshez nélkülözhetetlen burkolaton, páncélzaton át, a lejutáshoz, magamhoz féréshez vezető út tisztántartására. Minden azon múlik, hogy mi folyik az iskolában.

            Végül álljon itt, hanyatlástörténet- és Apokalipszis-kedvelőknek egy tréfás jelenet: Arany János és Jókai Mór fölszállnak a buszra. Tudják, a 7-es. És ott milyen képet vágnának, kihallgatván két mai tizenhárom éves diáklány dumcsiját. Ahogy ezek a libácskák nyomatják, darálják szélsebesen a maguk totál reflektálatlan, autentikus, kreatív, vadul invenciózus, vidámkeserű, ugyanakkor abszolút referenciális és funkcionális, díszítményeket pusztán a funkció, egyenest a mondanivaló mihamarabbi célba juttatása miatt használó szövegüket. Lökik a sódert, és az a kérdés, hogy Arany meg Jókai, a két – ez a konszenzus – legbőségesebb szókincset mozgató nyelvzseni a baszdmegeken kívül vajon mit ért az egészből?

            Semmit. Jóval, de jóval kevesebbet, mint a kiscsajok Az aranyemberből vagy a Toldi szerelméből. Melyeken, ha épp nem alszanak el, biztos elpityerednek – ha úgy alakul.


[1]Ez a mondat (nem csupán) az írók, az irodalom-bizniszben érdekeltek felelősségére kíván apellálni.

[2]Hogy milyen az oktatás, azt viszont mi magunk állítjuk elő azzal, amit megengedünk a döntéshozóknak. Egyszerű lefutású ügy: nincs szó arról, hogy, mondjuk, zavarnák őket az írók, a bögyükben lennének. A horizontjukban sincsenek. Említettek kizárólag a nézettségi indexre, a szavazat maximálására hajtanak, amennyiben az oktatás olvasásfüggő tömeget állítana elő, az nyomban akceptálódna.

[3]Ha egy-egy tanár nem hívna meg olykor mutatóban egy-egy írót. Ír, sőt él az illető, ami alapjáraton meglepetés. Leginkább a tanár lepődik meg, mert oké, meghív, beszélünk telefonon, de hogy oda is megyek! Inkább meg se hív! Csak viccelek, mert meghív, igaz, szinte azonnal szinte meghalaszt a kellő áhítatával. Ünnepélyesen bevezetve elmondja, mikor születtem, sorolja valamennyi díjam, tisztára dísztemetés, beáll a rendezvénybe a hullamerevség. Diákság befagyva. Leginkább maga a tanár (amúgy: nő) van befagyva, ahogy anyukám mondja, gőzkalapáccsal se tudnád a zabszemet a fenekébe verni. Pedig legalább eszébe jutott, fölmerült benne, hogy odaidéz, ő messze a legjobb – de messze van tőlem, alig belátható messzeségben. Mert, tehet róla vagy nem, ilyen a szerkezet. Állsz mellkasig jégbe fagyva, mint Dante szerint Dis, a Sátán a Pokolban. A gyerekek rendben vannak, romlottságuk is romlatlan, hibátlanok és zseniálisak, még minden visszacsinálható, kicsalogathatod őket a zsákutcából, húsz perc melóval föloldod a fagyot, látod, ahogy élvezni kezdik – magukat, de általad! –, a végén alig akarnak elengedni. Nincs az a gagyinak minősített borzalmas társaság (ismerős kifejezés?), csapnivalónak tartott iskola, ahol ne így alakulna. Harminchárom perc múlva 33 potenciális író ül veled szemben. Minimum 11, és előfordulhat, hogy ebből 1 soha nem felejt(i) el.

[4]Az oktatás „átfogó irodalomtörténeti fejlődéskoncepciókat sajátíttat el a vizsgára készülő hallgatókkal, mielőtt azok a vonatkozó művek zömét olvasták volna; számos művet ma is ilyen oktatás közben vagy után, egy előírt koncepció részeként (és előfeltevéseitől megformáltan) veszünk birtokba”. Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Budapest, Akadémiai/Universitas, 2004.

[5]Érdekes volna utánagondolni, mikor és miért kezdett szétnyílni az olló. A huszadik század fordulóján? Az első világháború után? Az oktatás tömegessé válásával? Az oktatás aktuálpolitikai célokra használásával? Hogy az avantgarde poétikákat a mindenkori hatalom nem találta használhatónak?

[6]A régi kiesik. Meghal, elfelejtik, Bachot elfelejtették. Aztán, hetven év múlva, Meldelssohn fölfedezi, de kortárs fedezte föl kortársainak. Arany veszi Zrínyit és Tassót, Petőfi beájul Shakespeare-től („változzék e név heggyé s magasabb lesz a Himalájánál, változzék e név tengerré, s mélyebb és szélesebb lesz az Atlanti” stb.), majd 200 évig azonban (Lessingen, Herderen, Goethén és a Schlegeleken keresztül Kazinczyn át Vörösmarty–Arany–Petőfi összfordítás-tervezetéig) semmi.

[7]Ennek nem mond ellent, hogy holt nyelveket tanulva görög–latin auktorokat olvastak a középiskolákban még a két háború között is. Mond valamit az, hogy humán és reálgimnázium? Az, hogy görögpótló?

[8]A képzőművészetre talán kevésbé. Filmre nem, tánc stb., az előadó-művészetre természetesen nem, noha működik egyfajta, a normális-nosztalgikuson túli, unfair bezzegezés, utalgatás arra, hogy a régiek mennyivel nagyobb színészek. Csak ne nézz tévéfölvételeket „színészóriásokkal” a hetvenes évekből! Színházakban túlnyomórészt (ugyanazok a) klasszikusok a repertoár, lehet vitatni, miként aktualizálják. Színinövendékeknek előírás verset szavalni, akad rádiós megrendelés, magára adó színművész olykor magától is tesz ilyet, és bár persze Radnóti meg József Attila a sztár, ilyenkor fölbukkan pár kortárs(nak vélt) is, minap egyenest Garai Gábortól és Váci Mihálytól hallhattam zengni. És rendeznek versmondó versenyeket is. A legdurvább félreértések közepette. Olykor jámbor szándék sem látszik mutatkozni, bár a hatvanas években dívó, a költészettől normális embert egy életre elriasztó, tévés vers-deklamálósdival már leálltak.

[9]„A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása, a századelő újító kísérletei és a nuveau roman által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi realizmus legnagyobb műveivel.” Mindez nem pusztán fül-promószöveg Nádas Péter regényéhez, hanem Csordás Gábornak a német kiadó számára készült tanulmányából való. In. ÉS, 2005/51. Amennyiben élvezhetőnek talál az ún. nagyközönség egy kortárs művet, az annyiban 19. századi poétikákra bazíroz. Vagy apellál. Sőt versenyez.

[10]Hogy az utóbbi 60 év eltörpül, azt különben a szakma saját maga is így véli magáról, lásd a 20. század legszebb 10 verse után érdeklődő antológia nyújtotta képet: a szavazatok zöme a század első felére esik: Hajnali részegség, Apokrif, Eszmélet, Egy mondat a zsarnokságról, Óda, A ló meghal a madarak kirepülnek, Esti kérdés, Öregség, Jónás könyve, Psalmus Hungaricus. Élő költő verse (Domonkos István: Kormányeltörésben) a 24. helyet bírta elcsípni. 104 irodalmár véleménye, erdélyiek túlreprezentálva. A teremtmények arca. A huszadik század legszebb magyar versei. Szerk. Balázs Imre József, Kántor Lajos. Kolozsvár, Korunk, 2002.

[11]Hanem arról az öntudatosan kultúrafogyasztó orvosról, jogászról, magára adó, nem belefásult középiskolai tanárról, aki mínusz tizenöt fokban fagyoskodik a kacskaringózó sorban Monet és barátai miatt, a Vígszínházba jár, merthogy ott mekkora színészegyéniségek játsszák a bevált (fél)klasszikusokat, dél-amerikai írókat olvas, ha Borgest nem is, lelkes, mert Coelho a Könyvfesztivál sztárvendége, de tudja, hogy Garcia Márquez jobb, aki míg adták, sajnos már nem adják, minden karácsonykor végigülte a Kilencediket Karajannal, ismeri a tévéből, tárolja is a polcán Esterházyt, az Apák könyvét meg a Jadviga párnáját, régebben olvasta Moldovát, még régebben Berkesit, de letagadja, némileg képben van Faludyt és Varró Danit illetően, megnézte a Sorstalanságot, mindannak ellenére szereti Szabó Istvánt, járt már Pécsett a Csontváry-múzeumban, de azért a Szász Endre, az tudott rajzolni, és noha, ahogy mondja, leragadt a klasszikusoknál, Könyvhéten, biztos, ami biztos, megvásárol néhány antológiát. Opera Verdi és Puccini, szimfónia Schumann és Csajkovszkij, szonáta Brahms és Liszt, Chopin bármikor, Mozarttól A varázsfuvola, látta a Hattyúk tavát, tudja, hogy Bartók nagy, Párizsban már a harmadik nap befizet a Louvre-ba, és biztos lehetsz benne, hogy kivárja a sort a Vatikán előtt.

[12]Mert referenciálisan olvasunk. Nem tudunk nem úgy, bár hallottuk zengeni, hogy Petőfi nem kedvelte a bort, mégis bordalt írt. Hogy akkor minek írt bordalt? „Az irodalom a semmiből nyelvi eszközök segítségével valóságot teremt. Melyek azok a retorikai elemek, amelyek képesek elhitetni, hogy mégsem ez történt, hanem a már előzőleg is létező, eleve adott (empirikus) valóság utolérése, eltalálása, mimézise? S melyek azok a retorikai elemek, amelyek miatt ezt mégsem hisszük el teljesen, csak úgy teszünk, mintha?” Az, hogy a mondanivaló úgymond (Erdély Miklós) kimenőt kapott volna, ha jól hangzik is, nem komoly(an veendő): „legtöbbünk hajlamos azonnal, lelkesen és nagyon hangosan realizmust kiáltani, ha olyan szöveggel találkozik, amely ellenőrizhetőnek vélt tényeket rögzít, hagyományos modelleket követ, és – nem vidám”. Szilasi László: A referencia-illúzió felkeltésének stratégiája a mai magyar prózában (minta-változatok). In. Lettre Internationale 63. 2006/tél.

[13]Karinthy (értsd: híres)vagyok, térjen magához, mutatkozik be a körúton Karinthy egy újlipótvárosi úriasszonynak, aki ettől elalél.

[14]A vers – amennyiben vers –, az nekem legyen egy szép dolog, szép/hősies szavak legyenek fölhasználva benne, szép/magasztos érzéseket ábrázoljon és/vagy bírjon hősies mondanivalóval. Igenis léteznek irodalmi szavak, emelkedettek, és nem-irodalmiak, visszataszítók, gusztustalanok, és ezeket nem szabad használni, mert nem szépek! Rombolják a tanulóifjúság erkölcseit! Egyszóval a vers szép és punktum, mindenki így tudja: királyi út a senki által nem olvasott, nem semmitmondó, inkább dezorientáló című, hála Istennek és a Magvetőnek, még létező Szép versek-antológia felé.

[15]A maiak csúnyán beszélnek, 18 bekarikázva, ebben legalább már, ahogy a viccben áll (– Te, és milyen az ágyban a feleséged? – Hát), megoszlanak a vélemények. George Steiner szerint, írja András Sándor, az erotikus jelenetek ábrázolása terén az emancipálódás „elérte végső határát, és ez a teljes szabadság társadalmi következményeiben káros, irodalmi következményeiben pedig sajnálatos” (Mitől piszkos a fantázia? In. Ikervilág. Budapest, Kijárat, 1996). „A teljes emancipációból új szolgaság lett.” Steiner nem ismeri el Flaubert tézise igazát, hogy a művészi kiválóság magában hordozza teljes erkölcsi igazolását. Nem a cenzúra híve, bár „némi irigykedéssel idézi Borghest, aki a Pornographie et censure című cikkében a cenzúra érdekében szólalt fel.”

[16]Bizonyos vélemények szerint aránytalanul nagy, ne értsünk ezzel egyet. Nem lehet elég nagy. Helyes, hogy a válogatás minőségközpontú, az anyag kizárólag a magaskultúrához tartozókból kerül ki, nincs szűkség a Tankcsapda szövegeire, újabb csapdákra – csupán az a kérdés, hogy mi sorolódik ide. Szokás a populáris regiszterhez tartozó műveket figyelmen kívül hagyni, noha az ezek egy részén keresztül történő olvasat a nem-populárishoz is játszva elkormányozhat. Más típusú alkotások felé is nyitható a befogadó, ha az érdeklődési körébe tartozó műveket elismerjük.

[17]„Már születésnapja is legendásítható: az anyakönyv 1925. július 17-ét jegyezte föl, az anyai emlékezet viszont 14-ét. Aratás idején elképzelhető az ilyenfajta pontatlanság még e században [már hogy melyik?] is. Maga a költő a korábbi dátumhoz vonzódott [Sic!]: »ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem«”, tartja fontosnak megjegyezni Nagy Lászlóról Mohácsy Károly és Vasy Géza tankönyve (Irodalom a középiskolák IV. osztálya számára, Budapest, Kronika Nova 2000). Alig abbahagyható szöveg, mintha parodizálnának húsz és fél oldalon keresztül. Szerzők szerint az ezredfordulón Nagy az utolsó említésre méltó író. Vas és Örkény 10 és fél, Ottlik 7 és fél, Weöres 14, Pilinszky 13 oldalt kap.

[18]A népi-urbánus ellentét át-párt-polititizálva.

[19]Az irodalom a nemzeti szellem életét mutatja fel. „A nagy eszme, a nemzetiségnek az irodalom általi újjászületése”, így Toldy Ferenc, Kazinczy kapcsán, ld. erről Dávidházit, i.m. A történelemről, a társadalom helyzetéről referáló irodalomra irányuló oktatás a(z állítólag) nemzeti kánont gondozza, és a referenciális olvasatot forszírozza. Nem beszélve arról, ahogy a nemzeti kánon „egyértelműsége” egyre pártfüggőbb lesz.

[20]A nyelv eszköz-volta erős imprinting. Ráadásul épp az irodalomoktatás folyamán válik evidenssé, az irodalommal-művészettel kapcsolatban sem merül föl, sőt értelmezhetetlen a normális befogadó– mondjuk anyukám – számára, hogy a nyelv írja magát.

[21]„Ady nem volt az, amit mi a »szellem emberének« mondunk. Ha nevet akarunk találni az ő típusára: hát »fejedelmi ember«.” Németh László: Kisebbségben. In. Sorskérdések. Budapest, Magvető és Szépirodalmi Kiadó, 1989. 452.

[22]Szabolcska Mihályé az egyik legszebb budai árnyas utca, ami így nem rossz (se jó), inkább aranyos.

[23]Milyen megfelelő helyen van itt, mindenesetre, a kötél!

[24]Homéroszról azért levenném a versláb-bilincset, nyomban másfajta olvasatot kínálna. És be kéne magoltatni görögül az első pár sort, hexametereket gyakorlandó. Meg vicces is.

[25]Ami mintegy visszaemlékeztet Gárdonyira, sőt Vernére. Mindez lehet, hogy mai tizenévesekre nem is érvényes, én még biztos nem untam. Hanem élveztem.

[26]Dettó a novella (mely csattanós), a dráma (mely konfliktusos). A regény legyen regényes, mint Scott és Balzac, legföljebb Flaubert és Mann, füle-farka legyen neki, jöjjenek össze és/vagy haljanak meg a szerelmesek, miközben elkergetik, Allahnak hála, a törököt Eger alól. Maiak közül kizárólag 19. századi típusú poétikák szerint szervezett művek olvashatók, lévén ez a norma. A normális Harry Potter, mert poétikája normakövető, minden más nekem-ez-magas, értelmetlen, avantgárd zagyvaság.

[27]Szabó Lőrinc, Örkény, Ottlik, Pilinszky, Nemes Nagy, Mészöly, Mándy, Nagy László, Juhász Ferenc. Egyes könyvekben akad rövid, posztmodernnek titulált farkinca.

[28]Egy lelkes harmadik gimnazista lány, lelkes tanáráról: „Osszeszedtem par emleket irodalomorakrol. Naszoval, mivel folyamatosan szuletnek ujabb irodalmi muvek, a francba’ J, és idonk keves, a tananyag meg túl sok ahhoz, hogy mindent vegyunk, ezert neha kiteroket teszunk a kortars irodalomra is – valahogy igy kezdte a tanar ur ev elejen. A csoport egyik reszenek ez teljesen uj volt, csak most kerultunk faktra, es az elozo tanarnal – ilyenek tanitanak az iskolakban – nem esett szo kortarsakrol. Igazabol 4 evet vesztegettem el a majdnem semmire, emiatt se tudok bolcseszkarra menni. Nem tanultunk meg elemezni verseket, a konyvekrol is csak azt beszeltuk meg, hogy mi a tortenet. Rengeteg kistanarunk volt, akik nem tanitottak semmit, nyelvtanorak helyett sokszor osztalyfonokit tartottunk. Ennyire tanar-fuggo a helyzet. Tavaly a romantikaval kezdtuk az evet, es az elso kiteronk egy Blake-atirat urugyen a beat-kolteszet volt. Az elso magyar atiratot, ha jol emlekszem, Keats-nel vettuk: KAF-tol a K. mondja c. verset. Az atiratokat (vagy ha kulfoldi koltot tobb forditasban is olvasunk) a tanar ur mindig kulon papiron hozza, mindenkinek a kezebe nyom egyet, hogy ha kell, majd erettsegin is tudjuk hasznalni. Vorosmartynal, Kolcseynel is kaptunk lapokat. Egy orat szantunk a Petofi a XX. szazad masodik feleben cimu temara. A trukk talan az, hogy rengeteg nevet hallunk es olvasunk, beszelgetunk is roluk, aztan idovel rogzodik, es megtanuljuk, mire erdemes odafigyelni. A Koltonk es Kora-sorozat arra szolgal, hogy lassunk eloben koltoket, irokat, ha valaki jon, akkor oran beszeljunk rola. Nagy elmeny volt iden a konyvpakolas is, a Rendortiszti fosuli leselejtezte, es atadta a konyvtarat. Csupa szepirodalom, kortars is, ramolas kozben beszereztunk par konyvet. Jo buli volt, mindenki felolvasta a kezebe akadó kotet irotjat, cimet, felajanlva a tobbieknek, a tanar ur meg segitett, hogy mit erdemes lenyulni.”

[29]Az Arató László-Pála Károly-féle tankönyvsorozatról írja Fűzfa Balázs: „problémacsokrok köré (modulokba) rendezi az egyes tematikus egységeket olyanképpen, hogy az illusztrációs anyag is a gyerekek világához közel álló legyen (karikatúrák, humor, sőt: nem-szépirodalmi szövegek). Nem időrendben tárgyalja, nem szerzők és áttekintő fejezetek szerint rendezi a tananyagot, hanem »fejre állítva« s módszertanában is megújítva: nem mindent akar megtanítani, hanem az irodalom izgalmát, szépségét szeretné élményszerűvé tenni.” Ez derék. És kevés. Az elsős könyvben 20 oldal Mikszáth, a kötet egyharmadát Petőfi teszi ki: miért is? Jobb, mintha az „akkor még igazából érthetetlen és unalmasIliásszal, Odüsszeiával (hogy a Gilgamest, a Bibliát vagy az Isteni színjátékot ne is említsük)” rémisztgetnék a gyereket, de nem jobbat, hanem jól kell csinálni. Jellemző, hogy Fűzfa is „fejre állítva” látja, amit épp most állított talpra. Ld. Élményközpontúság az irodalomtankönyvekben? In. Irodalomtankönyv – ma. I. m. Szóval, talpra, magyar!

[30]És nem hagy föl! Az oktatásügy megkövesedett struktúrájú intézményrendszer, ha belépsz, részévé válsz, aki pedig a részese, nem lép(het) föl radikálisan. Esetleg javítgatja, apróbb hangsúlyeltolódásokat tesz a tananyagba és az „elvárásba”, főleg további adatok belegyömöszölésével. Noha belátható, hogy az élmény generálja az adat iránti kíváncsiságot, a túlnyomatott adatmennyiség a kíváncsiság gyilkosa, mégsem mond(hat) le a – könnyen mérhető – adatokról a mérhetetlen élmény javára.

[31]Nietzsche A tragédia születésében arra hivatkozik, „amit Schopenhauer mond a Maja fátylával borított emberről: »Mint a tobzódó végtelen tengeren, mely üvöltve torlasztja és mossa el a hullámhegyeket, egy puszta csolnakon ül a halász, a gyönge alkotmányra bízva életét; úgy ül nyugodtan, a gyötrelmek világának közepette, az egyes ember, a princípium individuationisra bízva magát.«” Ha ez a bizalom megszűnik, a princípium individuationis megtörik, az ember „hajmeresztő borzalmat” és „gyönyörteljes elragadtatást” érez. „Tegyük át képbe Beethoven ujjongó dalát az »Örömhöz«, s ne legyen lomha a képzelőerőnk, mikor milliók remegve roskadnak a porba: ilyenformán közelébe léphetünk a dionysosi állapotnak. A rabszolga most újra szabad emberré válik, leomlanak mind a merev, ellenséges határok, melyeket a szükség, a kényszer vagy az »arcátlan divat« vont az emberek közé. Most, a világharmóniának evangéliumától, minden ember nemcsak kiengeszteltnek, megbékültnek, egybeolvadottnak érzi magát embertársával, hanem egynek vele, mintha Maja fátyla széjjelszakadt volna, s már csak rongyokban libegne a titokzatos Ős-Egy-Ok előtt.”

[32]Zsigerből nem kérnék a hanyatlástörténetekből. „Az emberiség alapvető mitologémái közé tartozik az az elképzelés, hogy a hajdankorban különb emberek éltek, mint – homéroszi kifejezéssel – »amilyen emberek most vannak« A sumér mitológiai költészettől az egyiptomin keresztül Hésziodosz és Ovidius aranykor-mítoszáig a világirodalom kezdetén pesszimista dekadenciateóriák állnak”, írja Fodor Géza (Búcsú a tegnaptól In. Operai napló. Budapest, Magvető, 1986). Dolgok nem az orrunk előtt hanyatlanak – ahhoz csak túl rövid periódusokat vagyunk képesek belátni. Inkább beállnak, és olykor túlhabzik ez meg az, aztán vissza, le-föl jár, mint a páternoszter. A kérdés, mihez képest olvas kicsoda, mit, mikor és mennyit. Hogy miért (nem) olvas. Ugyanakkor meg elemi érdekem, hogy abszolút olvasson mindenki, ha nem is mindent, ezért írom mindezt, noha volna jobb dolgom. Nagy Attila fölmérései szerint 3-ból 2 ember 0 könyvet olvas évente. Minden hatodik havi egyet, és „legalább lektűrt” azért olvasnak. A Nagy Könyv Jókaira, Gárdonyira legalább ráerősített stb. – ezt a vonalat most inkább abbahagyom.

[33]Tervezek egy maiak munkáiból összeállítandó antológiát, nem feltétlen legnagyobbaktól-a-legjobb, inkább tizenévesek számára olvasóbarát írásokból. A szövegek, játékba hozva a hagyományt, intertextusként működnének: mondjuk Petriből József Attila, onnan Thomas Mann, onnan a Biblia, vagy Márton Lászlóból „a” németek (Grimm, Kleist, Luther, Gryphius), Keményből Ady, onnan az Ószövetségtől a sumer/akkád irodalomig stb. Borbély Szilárdból mi minden, nem sorolom.

[34]Ha nem kalkulálunk a sznobsággal. A sznobság alkalmas, érdemes kalkulálni vele. Von Haus aus hozott elemózsia, érintetleneket is be lehet etetni vele, ez kivált tanárfüggő. Amiről itt beszélek, mind kivált tanárfüggő.

[35]A világirodalom felől is az átolvasás, kontextualizálás működteti, mozdítja be az elmerevedett magyar irodalmi kánont. „Babits arra a kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers, azt a paradox választ adta, hogy ShelleyÓda a nyugati szélhez című költeménye, Tóth Árpád fordításában.” Láng Gusztáv: A tankönyvírás dilemmái. In. Irodalomtankönyv ma. Szerk. Fűzfa Balázs. Budapest, Pont, 2002.

[36]egyfajta biologicista logika alapján, hogy ugyanis fő’dbő’ nő’ ki a gyümölcsfa, hát az ehetetlen/emészthetetlen gyökeret nyomja le a torkán, ahelyett, hogy a gyümölcshöz engedve hagyná, hogy miután kiélvezkedte magát, megtalálja benne a magot.

[37]Különös, ez más diszciplínák esetében nem merül föl, nem (amúgy pedig nagyon érdekes) nyelv-, fizika-, kémia-, földrajz-, matematika-történetet oktatnak. Nem a történetírás történetét tanítják.

[38]Utólag könnyű okosnak (ill. okos könnyűnek) lenni, és az iskola, ahelyett, hogy könnyítene, rutinból nehezít.

[39]És nincs neki! Elhanyagolható mennyiségű a mák, az output az „olvasatlan gyerek”. De nem ez a baj, hanem hogy később sem fog olvasni az istenadta. Soha, semmit, mert nem hiányzik majd neki. Nem is értené, miről papolsz, mert nem tudja, hogy mi az, ami nem.

 

FOTÓ: NOL

2015 január 19. Kukorelly Endre

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás