Én voltam az osztály kirekesztettje – őszinte vallomás családról, iskoláról, kegyetlenségről

Azt hiszem, ott romlott el az egész már a legelején, hogy egy messzi kerület iskolájába jártam. Apám Budapest I. kerületéből származott, édesanyám pedig a XIX. kerületben lakott. Mi is ott laktunk vele: az apám, a két testvérem és én. Mégis, amikor iskolába kellett iratkozni, az apám kijelentette, hogy ezek a külvárosi iskolák mind „prolik”, és mi oda fogunk járni, ahová ő járt, Budára. Na, ja, csakhogy ő anno az Attila útról járt oda, de ez nem számított. Neki.

Szóval elkezdtem az általánost, ott, a messzi I. kerületben. Nem tartoztam közéjük. Ez már elsőben világossá vált. Hogy miért?

Az első és legfontosabb ok a távolság lehetett.

Máshonnan jöttem, mint ők. Az osztálytársaim mind a környező utcákban laktak. Én nem. Már ez a tény is alapot adott a kirekesztésnek, nem kellett hozzá semmi különöset tennem, csak egyszerűen más kerületből jöttem. De a távolság még további problémák forrása volt. Nem volt idő barátkozni, nem tudtam csak úgy átugrani hozzájuk suli után, aztán meg hazaugrani – és persze ők sem. Így nem alakulhatott ki a „banda”, amit nagyon is hiányoltam egész gyerekkoromból. Rám még egy legalább egyórás fárasztó út várt a tanítás után. Mert ugye BKV-val jártam az iskolába. Oda is és vissza is. Mire végre hazaértem, csak eldőltem az ágyon, és akkor éreztem meg, mennyire kimerült vagyok. A távolság miatt legalább egy órával hamarabb is kellett felkelnem. Ritkán sikerült hét óra előtt elindulni. Az állandó fáradtságtól nem igazán maradt erőm tanulni. Semmi mást nem akartam, csak pihenni végre – és játszani. Emiatt rossz tanuló lettem és „hülye a matekhoz”. Amit el is hittem. Csak a főiskolán jöttem rá, hogy ez nem igaz. Fura módon abban az osztályban a rossz jegyek is a kirekesztés okai voltak, legalábbis, én csak rosszabbul éreztem magamat tőle. Az osztály nagy része jó tanuló volt.

De nem csak emiatt számítottam különcnek. Más voltam, mint ők. Egyedi ruhákat hordtam, amiket anyu varrt. Egyedi iskolatáskám volt, azt is anyu varrta, egy majomforma táska. Még az iskolaköpenyem is egyedi volt. Ez akár marha jó dolog is lehetett volna, de abban az osztályban ettől csak furcsán más voltam. Ráadásul fiús lány, ami szintén nem baj, de csak én voltam ilyen. A tipikus lányos dolgokat nem is értettem, de a fiúk sem fogadtak be maguk közé: mégiscsak lány voltam.

Igazából csak két-három fiú volt az, aki ténylegesen bántott, de ők adták meg az osztály alaphangulatát. Különböző módokon kiszúrtak velem, amit ők nagyon viccesnek találtak és sokat csúfoltak. Mindenfélével tudtak csúfolni: a külsőmmel, a nevemmel, akármivel. Nagyon fantáziadúsak voltak, azt meg kell hagyni. Az osztály nagy része közömbös maradt, vagyis nem egészen, mert követték a hangadókat, és ha ők maguk nem is gonoszkodtak velem konkrétan, azért jót mosolyogtak rajtam. De legalábbis senki nem volt, aki mellém állt volna. Noha a lányok szóba álltak velem, és volt, hogy még a születésnapi zsúrjukra is meghívtak, de én attól még magányosan üldögéltem a szünetekben. Az sem segített rajtam, hogy a nővérem kettővel felettem járt, úgy került engem, mint egy pestisest. Egész gyerekkorunkban haragudott rám, mert megszülettem.

Nagyon rosszul éreztem magamat abban az iskolában. Felfogtam, hogy engem itt bántanak, s bár ez nem helyes, nem tudtam ellene mit tenni, csak elfogadtam a helyzetet. Persze szerettem volna, ha szeretnének, de akármit tettem vagy mondtam, nem változtatott a helyzetemen, sőt, ahogy teltek az évek, egyre inkább elszigetelődtem.

A tanárok sem vettek észre az egészből semmit, vagy csak nem érdekelte őket. Nem tudom. Az is igaz, hogy én csendben tűrtem a dolgokat, és soha nem sírtam, soha nem mentem panaszkodni a felnőtteknek. Az árulkodást a gyerekvilág legnagyobb bűnének tartottam, és mélységesen megvetettem azokat a gyerekeket, akik árulkodtak. Annyira külön világunk volt, nekünk, gyerekeknek. A felnőttek olyan kívülállók voltak a számomra, mintha egy idegen faj lettek volna. Nem gondoltam, hogy meg tudnak érteni, hogy segíteni tudnak rajtam. Még azt sem gondoltam róluk, hogy egyáltalán érdekli őket, mi van velem. Mondjuk, nem is emlékszem túl sok megértésre a tanárok részéről; de arra kifejezetten emlékszem, amikor harmadikban az osztályfőnöknő jól lehordott, hogy „még életében nem látott ilyen trehány kislányt, mint én”. Természetesen ezt az egész osztály előtt kellett kijelentenie. Azt hiszem, összejöttek ott nekem a dolgok. Az önbecsülésemet sikerült a földbe döngölniük, az biztos.

Otthon sem szóltam egy szót sem a mindennapos atrocitásokról. Úgy gondolom, ennek két oka volt. Egyrészt nagyon cikinek tartottam. Velem minden OK! Szégyelltem volna bevallani, hogy csúfolnak. Nem tudom, miért. Egyébként is, ha elmondtam volna anyunak, akkor mi lett volna? Úgysem tudott volna ellene tenni semmit, maximum kiverte volna a „balhét”, amiért az osztálytársaim megharagudtak volna (és megtudták volna, hogy nekem milyen rossz), és csak még rosszabb lett volna nekem, az meg mire lett volna jó, hiszen nekem oda kellett járnom közéjük – gondoltam én. De egyébként ez az egész talán csak egyszer fordult meg a fejemben. Nem tépelődtem ezen. Nem akartam erről beszélni. Ahogy fentebb is írtam, egyszerűen csak elfogadtam a helyzetet. Másrészt, volt anyunak éppen elég gondja nélkülem is, nem akartam még én is tetézni a bajt. Borzalmas házassága volt apámmal. Mindennap ment a veszekedés, a kiabálás, míg végre 1990-ben elváltak, és apám elköltözött az új családjához.

Végül hatodik félévkor anyu a semmiből felvetette az ötletet, hogy mit szólnék hozzá, ha átjelentkeztetne egy kerületi iskolába, mert minek járok olyan messzire, ezt is csak a „hülye apám” akarta. Igent mondtam, és meglepődtem, hogy ennyivel meg lehet oldani a helyzetet. Akkor elmondtam neki, hogy tulajdonképpen nagyon örülök ennek, mert ebben a suliban engem bántanak. Nagyot csodálkozott rajta – és ennyi volt.

Az új iskolában aztán egy csapásra megváltozott minden. Az osztálytársaim egészen másmilyenek voltak. (Ez is egy érdekes értekezés lehetne, hogy mennyire más gyerekek járnak egy budai és egy kispesti iskolába.) Nem voltam többé kirekesztett. Lettek barátaim és három kedvenc tanárom is, akik végre dicsérni is tudtak, nem csak megszégyeníteni. Egy kicsit fura is volt az elején, de hamar megszoktam az új helyzetemet, és nagyon tetszett. Nem voltam többé rossz tanuló. Jó tanuló lettem, hetedikben már osztályelső, amit aztán a gimnáziumban is tartottam. Ennyit számított, hogy jól éreztem magamat az iskolában. Na meg persze az, hogy nem voltam hullafáradt.

Nem hiszem, hogy az osztálytársaim rosszabbak lettek volna, mint én. A kispesti iskolában is megvolt az osztály kirekesztettje. Egy srác. Hiába tudtam én, hogy milyen érzés, nem igazán érdekelt. A közömbös tömeghez tartoztam, és örültem, hogy nem én vagyok a helyében. Úgy gondoltam, hogy ez törvényszerű, hogy egy osztályban mindig megvan az, aki diktál, és mindig megvan a kirekesztett. Másképp ez nem is lehet. Mint egy farkasfalkában, ahol az első ránézésre is két pozíciót betöltő farkas rögtön kitűnik a tömegből: az Alfa és az Omega.