Iskola

Egy osztályfőnök feljegyzései: A nyomás csak nő, nő, egyre nő

Hétfőn reggel 8-ra bevonszolom magam, mert A. anyuval megbeszéltük, hogy érkezik. Persze, mondanom sem kell, nem jön. Sebaj, fél kettőkor kezdenék, majd keresek valami hasznos elfoglaltságot.

Van egy csomó dolgom, mindenféle pályázatokkal kapcsolatos dolog. Beszámolók, elszámolások, új pályázatok. Nem unatkozom. Ha már bent vagyok, megrendelem a nyolcadikosok tarisznyáját is. Kéne dekoráció is a tornaterembe, Z. bácsi már kitalálta, de kéne valami nem gagyi sablont találni. Z. bácsi maximalizmusának nem egyszerű megfelelni, de én szeretem a kihívásokat! :) Találok is olyat, ami az elképzelésének megfelel. Hajtogatással készül, és hatalmas méretben is kivitelezhető.

Rendben, már csak meg kell csinálni! Haha!

N. továbbra is iskola mellé jár, ez nem túl jó hír. Z. tartja magát, nem örjöng, nem üt agyon senkit, de láthatóan egyre nehezebben viseli a „békét”. E-nak lejárt a rendszeres gyermekvédelmi kedvezménye, nagyija már beadta, de amíg nem kapja meg az újat, addig haza kell mennie tanítás után. Ez gáz, mert a leányka nem a tudása miatt tud velünk jönni, hanem a szakvéleménye alapján segítünk rá a nem létező teljesítményére. De mióta „hazajárós”, azóta nagyon nagy lett az arca. Ráadásul „végre” nőtt egy pasija is, így aztán azt hiszi, hogy megszűnt a tanulói jogviszonyából adódó összes kötelezettsége, nincs más dolga, mint élni a nagyok életét. Telefon a nagyinak, kapja el a kis drágát, mert baj lészen. Nagyi infarktus közeli állapotban. Jaj, csak meg ne bukjon! Ööööö... tán tenni kéne ezért valamit, nem?

És nem a nagyinak.

Szerda délelőtt gyanútlanul megyek be. Még messze a munkaidő kezdete, de érkezik J. Sír, zokog, megszólalni se nagyon tud. Aztán könnyek között könyörög, engedjük haza, nem akar itt aludni, mert M. és Z. csúnyán megverte. Az óraközi szünetben. Próbálom nyugtatni, de hajthatatlan. Leültetjük, megsimogatjuk a buksiját, kérjük, várjunk még egy kicsit. Addig lehívjuk M-t és Z-t. M. elismeri, hogy megverte, Z. persze tagad. Elfogadhatatlan hangnemben és hangerővel kérdi J-t: ugye, én nem bántottalak? Egy újjal sem nyúltam hozzád? J. retteg Z-től – mint ahogyan szinte mindenki – buzgón bólogat, nem Z. bántotta, csak M. Na, én ettől megyek a falnak! Évek óta tűrjük, hogy Z. terrorizálja a többieket, mert mindenki fél tőle. Én már rég kapun kívül tudnám, de persze én vagyok a gonosz, a szemét, az aljadék. Pedig világosan megmondtam: ha választani kell a csoport és Z. között, én bizony a csoportot fogom választani. Ráadásul Z-től nem csak a hetedik, hanem az egész iskola tart.

E-le-gem van!!!

Hiába szólok, a családgondozó és a gyámhatóság még véletlenül sem beszél egy nyelven, mi csak óvatosan, maszatolva tehetünk jelzést, nehogy a rendőrségre kelljen járni, esetleg a mi jelzésünk alapján emeljék ki a családból, pedig Z. szerintem a családjában komolyan veszélyeztetett. M. nem szokott ilyen dúvad lenni, de tény, hogy október óta egy tapodtat sem tesz az apa a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre való jogosultság meghosszabbításáért, a „nevelőanya” pedig hetente nyugtat bennünket, hogy már egy hónapja beadott mindent. Még a hiánypótlást is. Hiába a szóbeli behívás, az írásbeli kérés, még tévedésből sem járnak az iskola felé. M. eredményei romlanak, de ez csak bennünket izgat. Hol itt laknak, hol ott, bejelentve nincsenek, a kerületi gyermekjóléti szolgálat hatáskör és illetékesség hiányában nem tudja alapellátásban sem gondozni a gyereket. Most végre rendeződni látszana a dolog, apa mindent megígért, még annak az ellenkezőjét is, csak éppen elérhetetlen. Ilyenkor esetleg a „nevelőanya” mozdul, de ő se tud mást mint ordít, kikér magának, majd megsértődve elrohan.

Míg próbáljuk kideríteni, hogy mi is történt valójában, az egyik pedassszisztens kinyomja magából: ő szedte szét a kölyköket, és bizony a saját szemével látta, hogy nem csak M, de bizony Z. is ütött. Kérdezem tőle, nem érzi-e, hogy tán szólnia kéne az isolavezetésnek. Nem, nem érzi úgy. Mert mindig akkor történik valami, amikor ő ott van, és biztos azt gondolja az igazgató úr, hogy ő teljesen alkalmatlan a feladata ellátására. Az agyam eldobom! Emelt hangon ismertetem a jogait, jelzem, ilyen esetben nem mérlegelhet. Megemlítem neki, hogy véleményem szerint nem attól lesz alkalmatlan, ha ilyenkor jelez, hanem abban a pillanatban, amikor úgy dönt, nem szól. Hatásos lehetett a mondandóm, mert megy és tájékoztatja az iskolavezetést a dologról. Ez a két érintett kisdedet nem izgatja. M. a vállát rángatja, Z. pedig különböző ajánlatokat tesz a szabadidőnk hasznos eltöltésével kapcsolatban. Kivel, hol, mit is kéne csinálnunk. Igh. tudtával és beleegyezésével hívom a szülőket. Z. anyuja kétségbe van esve, mert Z. az utóbbi időben otthon is normálisan viselkedett. És nem érti. Én értem, mert a feszültség csak gyűlt a gyerekben, hiszen azt szokta meg, hogy mindent erőből intézzen. És néhány hétig visszafogta magát. A kérdés csak az volt, hogy meddig bírja. Mivel ők is állandó költözésben vannak, elengedem haza, hátha a fizikai leterheléstől megnyugszik.

Csütörtökre is elkérte az anyu, tehát lesz ideje higgadni.

M. apja szokás szerint „illegalitásban”, T. „nevelőanyut” hívom. Ő most nem ér rá, majd talán a jövő héten bejön. Mondom neki, téved. Jegyzőkönyv, rendőrség. Ez hat. Egy óra múlva ott van. Ordít, azzal vádol minket, hogy rászálltunk M-re. És J. beszólt, fiúknál természetes, hogy verekednek. Nem érti, pedig próbálom higgadtan, lassan mondani, egyszerű mondatokban megfogalmazni: nem ez a megoldás! Továbbá nem verekedtek, csak M. verte J-t. Ha M. verekedni akar, csinálunk ringet, kapnak bírót. És megfelelő méretű ellenfelet. Mert M. és Z. is alacsony, de J. még alacsonyabb, nincsenek egy súlycsoportban. Nem mellesleg nálunk már ötödik óta kitört a világbéke, nem verekszünk, mert az nem old meg semmit. Nem érti, mert nem akarja érteni. De jól megsértődik és elrohan. Következmény? Nincs egyetlen beírása sem, adjunk neki intőt mi. Tehát, mindegy milyen súlyú a disznóság, be kell tartani a fokozatokat. Az agyamat már rég eldobtam, így marad a négyfordulatos leszúrt Rittberger.

Remélem, hogy erre a hétre vége, mert nem tudok már új kunsztokat bemutatni. :)

Délután már csak a szokásos rutin. Földrajz. Ázsia országai, fővárosai. Z. bácsi határozott kívánságára mehetnek a tanszoba alatt is felelni. Mert holnapra úgyis elfelejtik. Hát, ja! Mondjuk E. néninek, nem viszik le a térképet, mert az kell a tanuláshoz nekünk is. Válasz: jó, akkor most fejből(!!!), holnap elmutogatás a térképen. Jáááááááááájjjjjj!!!! Nem elég, hogy tök fölösleges dolog megtanulásával töltjük a drága időt, még kétszer is kell felelni ugyanabból???? Neeeeeeeeeeeeeemmmmmmm!!!!! Inkább vigyék a térképet! Persze nem végeznek hatig, de sebaj! E. néni nagy lelkesen feleltet. Este 7-ig!

Éljen a kötelező lehetőség!!!!! Hurrááááááá!!!!!

A tanszoba vége előtt 5 perccel nyílik az ajtó. Igazgató bácsi kukucskál be. Integet, hogy nem akar semmit, csak benézett. Aha. Ellenőrzés. Mert mégsem lehet a Kóson tanulni.

Soha.

Egyáltalán.

Mert csak.

Munkaközösségvezető jő, s lihegve szól: holnap 4-kor munkaközösségi értekezlet. De jó! Pénteki délutánt dolgozunk, fél négykor haza lehetne mennünk, de ez van!

Este emilke érkezik, újra lehet pályázni a mogyoródi futam pénteki szabadedzésére. Tavaly voltunk, imádták! Akkor mindenéle nyilatkozatok kinyomtatása, kiosztása, hogy hétfőre aláírva nálam legyen, mert az új rendszer szerint nem személyesen kell átadni, hanem gyerekenként, egyenként szkennelni. Na mindegy, a nyár közepén – ha nyerünk – láthatom a kisdedeket.

És ez legalább tök jó!

Csütörtökön fél kettőig tanítás, kettőre megebédelünk. És utasítás szerint kettőtől fél 4-ig tanszoba. Senkit nem zavar, hogy szó szerint egyetlen perc szusszanás sincs, mert ííííííííígy döntöttek. Mi, szabálykövető beosztott pedagógusokhoz illő módon tanszobázunk. Jön a háromnapos, ünnepnek csúfolt agyrém, majd akkor pihenünk.

Haha!

Pontban négykor igazgató úr megnyitja a megbeszélést. Elmondja, hogy ritkán teszi, de most ellenőrizte a tanulószoba idejének betartását. És a hetediken kívűl sehol sem tapasztalt megfelelő tanszobai tevékenységet. Mert volt csoport, ahol beszélgettek, jöttek-mentek, volt, ahol takarítottak, sőt az egyik brigád a számtech teremben múlatta az időt. Pedig a tanszoba ideje kőbe vagyon vésve. Kolléganő mondja, engedélyt kért E. igh-tól a számtechben való tartózkodáshoz a második tanszoba idejére. De E.néni az igazgató úrnak mást mondott: őt kész tények elé állította a kolléganő. Mi vaaaaaaaaan????? Mi az, hogy kész tények? Nem mondhatott nemet? Ki tiltotta meg? Igazgató bácsi ismételten nyomatékosította, hogy mi van a házirendben, leszünk szívesek ahhoz tartani magunkat.

Van más lehetőségünk?

Hat hét van hátra a tanévből. A feladatok: három iskolán kívüli program, ebből egy a szívem csücske: Margitsziget, ép és fogyatékkal élő gyerekek közös élőcsocsó rekordkísérlete, valamint a nagyon fontos és hasznos kapcsolódó tevékenységek. A másság megismerésének és elfogadásának megkönnyítése érdekében.

Diákdáridóra valami vállalható produkció. Kitalálás, megvalósítás. Két napos kirándulás Ópusztaszerre. Jutalom. Tőlünk csak ketten nem mennek. Osztálykirándulás, egy nap. És a legfontosabb projekt, csak éppen fogalmam sincs, hogy mikor lesz erre idő: a nyolcadikosok búcsúztatása. Ugye még mindenki emlékszik? Kettőtől négyig lenne erre idő minden nap, ha... Ha kedden nem háromig tartana a kötelező elfoglaltság. Ha hétfőn és szerdán délutánonként nem engedném le őket felelni föciből. Tetszik tudni, a lehetőség. Ha nem engedem el őket röplabdára, focira, sehova.

Haha. :(

Komolyan mondom, én csak azon csodálkozom, hogy még mindig hajlandók a kis tündérkéim az együttműködésre.

A fotó illusztráció


Ez a 24. feljegyzés volt a sorban, én most nem merek nekivágni a többinek, de akinek van elegendő bátorsága szembenézni ezzel a helyzettel, hajrá: itt megtalálja az elejétől.
Köszönjük az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének a közlés lehetőségét! (aszerk.)

2015 május 13. DZS

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás