A megoldásfókuszú megközelítés, avagy mégis könnyen kezelhetők a nehezen kezelhetők?

Mielőtt elmesélem, hogy mit csinál Insoo az osztályban, nézzünk rá egy pillanatra, hogyan működik az oktatás - nevelés nálunk: a tanár bemegy az osztályba, és megmondja, hogy mit csinálnak a gyerekek jól, mit csinálnak rosszul.

Főleg az utóbbit teszik meg gyakran. „Gyerekek, ez így nem megy tovább! Ha így viselkedtek, akkor ez meg ez meg ez lesz. Szégyelljétek magatokat! Tőletek zeng a tanári, minden tanár nekem panaszkodik…stb.”

Szeretnénk azt hinni, hogy ha elmondjuk a gyerekeknek, hogy melyik viselkedésükkel bántanak minket, akkor majd legközelebb, mielőtt ugyanazt tennék, eszükbe jut, hogy ez rossz nekünk, és nem teszik meg. Nem működik, mégis újra és újra megpróbáljuk.

Ráadásul azt erősítjük a gyerekekben, hogy mi, felnőttek mondjuk meg nekik, hogy mit hogyan kell csinálniuk, elmondjuk, hogy ezt tegyétek így és így, fenyegetjük őket mindenféle rossz következménnyel, azzal, hogy nem fognak továbbtanulni, hogy semmire nem viszik majd. Ez sem válik be. Szerintem nincs egyetlen gyerek sem, aki a fenyegetés hatására kezd el komolyan tanulni és figyelni a tanárokra.

Mit csinál ehelyett Insoo? Bemegy az osztályba, bemutatkozik, majd elmondja a gyerekeknek, hogy velük lesz az órán, figyelni fogja őket, és jegyzeteket készít a viselkedésükről, viszont csak a pozitív dolgokat írja majd föl.

Csak azt nézi majd, hogy mi az, amit jól csinálnak.

Insoo nagyon sok helyzetben bebizonyította már, hogy a megoldásfókuszú megközelítés működik. Amikor a többség lemond a közösségről, csoportról, családról vagy akár egyetlen emberről, akkor ő elképesztő eredményeket ér el – látszólag – nagyon egyszerű dolgokkal.

Menjünk tovább. Az óra végén Insoo megmutatja a jegyzeteit: 3 oldalt írt tele csak pozitív dolgokkal. A gyerekek arcán látszik a meglepetés, soha nem történt még velük hasonló. És Insoo felolvassa szépen sorban a megfigyeléseit. Ismétlem, csak a megfigyeléseit sorolja, nem értelmezi őket, nem magyarázza meg, nem példálózik velük (nem mondja, hogy ezt máskor is így kéne!), csak a tényeket mondja el.

Három oldalon át sorolja a megfigyeléseit, a legapróbbat is. A kamera közben a gyerekek arcát mutatja, látszik rajtuk a büszkeség. Nem leesett vállal és lehunyt szemekkel ülnek a padban, hanem nyitottan néznek Insoo szemébe, mosolyognak. Alig pár perc alatt nagyon pozitív légkör alakul ki a teremben.

Ez is olyasmi, ami ellen a tanárok egy kicsit berzenkednek egy problémás osztályban. Mintha nem érdemelnék meg, hogy jól érezzék magukat, mintha egy rossz osztálynak inkább bűntudatosan lesütött szemmel kellene ülnie.

Insoo nem úgy kezeli ezeket a gyerekeket, mint egy rossz osztályt. Semmi előítélet és semmi előfeltevés nincs benne. Ő már a végeredményt látja, azt, hogy hova fognak eljutni a közösen töltött idő végére.

A módszer következő lényeges pontja a skálázás. Insoo azt kéri a gyerekektől, hogy mondják meg, hogy a közösségük hol van most a skálán, ha a 0 a nagyon rossz osztály, a 10 pedig a lehető legjobb. A gyerekek mondanak 9-et, 8-at, 7-et is. Ha ezt a kérdést egy más módszerrel dolgozó pedagógus teszi fel, akkor valószínűleg ennél a pontnál elmondaná, hogy ő hányast adna az osztálynak. Azt mondaná, hogy szerintem ti inkább egy 3-as, esetleg 4-es osztály vagytok. És megmondaná, hogy mi kellene ahhoz, hogy feljebb menjenek a skálán.

A megoldásfókuszú megközelítés szerint mindenki szakértő a saját dolgában, és tudja, hogy hol helyezkedik el a skálán.

Nem mondhatja meg egy külső ember, még akkor sem, ha neki van valamilyen státusza, ami magasabbra helyezi őt a szakértelme alapján. Tehát sem egy pedagógus, sem egy pszichológus, sem egy coach nem mondhatja meg a kliensének, ügyfelének, hogy szerinte hol van egy adott listán. És a tanár sem mondhatja meg az osztályának.

Insoo átlagot von, majd azt mondja a gyerekeknek, hogy ezek szerint ti most 8,5-en vagytok a skálán. Hozzáteszi még, hogy sok osztállyal dolgozott már, és ez egy nagyon szép szám, gratulál is hozzá. Majd megkérdezi, hogy hogyan néz ki a skála következő pontja? Hogyan nézne ki a 9-es? Miben lenne más az osztály a kilencesen? És minek kellene ahhoz történnie, hogy elérjék? Majd szintén egy kulcsfontosságú kérdés: Milyen jele van már most annak, hogy ők egy kilences osztály? Mi az, amit már most is ugyanúgy csinálnak?

Ezekkel a kérdésekkel megtartja a pozitív érzéseket úgy, hogy mégis arról beszélnek, hogy mit kell az osztálynak másképp csinálni, miben kell változniuk. Az is fontos, hogy a gyerekek azok, akik megfogalmazzák mindezt, nem a tanárok, nem Insoo mondja meg, csak kérdez, és visszajelzi a pozitív dolgokat, arról beszél, hogy mi az, amit jól csinálnak, sorolja az erősségeiket. A gyerekek szembesülnek azzal, hogy tudnak jól viselkedni, hogy rengeteg erősségük van, amire építhetnek, és meg is tudják tenni. Mivel az, hogy feljebb lehet lépni a skálán egyértelmű, és ők mondják meg, hogy hogyan tudják megcsinálni, meg is csinálják. A tanárok nem szólnak bele, az egész folyamat a gyerekek kezében van.

Viszont Insoo nem hagyja ki a tanárokat sem, velük külön beszél, de a módszer ugyanaz. Nem a problémákat rágják, nem azt járják körbe, hogy milyen borzalmas nehéz ezzel az osztállyal. Insoo azt kérdezi az osztályfőnöktől, hogy milyen eredménnyel lenne elégedett, milyen eredményt vár a közös munka végére.

Teljesen más a kommunikáció, ha az elérni kívánt eredményről beszélünk, érdemes kipróbálni.

Elmondja nekik a megoldásfókuszú módszer működését, majd megkéri őket, hogy a következő három hónapban eszerint foglalkozzanak az osztállyal. Vagyis figyeljék a pozitív jeleket, jelezzék vissza, a negatív dolgokra ne reagáljanak.

Az egyik tanár megjegyzi, hogy kezdetben nagyon furcsa volt ez, korábban úgy ment be az osztályba, hogy rögtön azzal kezdte, hogy „üljetek már le, kezdődik az óra, ne pakolásszál már megint, figyelj ide, most én beszélek, stb.”

Most viszont figyel, és megdicséri a gyereket, aki már csendben ül, megdicséri, aki figyel. És mivel csak a pozitív dolgokra figyel, egyre több lesz belőlük. Három hét elteltével már nem is lenne oka kritikusnak lenni, mert a gyerekek ülnek és figyelnek. A táblán fent van a skála, a gyerekek folyamatosan írják mellé, hogy elérték-e aznap a magasabb számot, és ha igen, mit tettek érte. Segítenek egymásnak és odafigyelnek arra, hogy ki mit mond. Mivel felelősséget kaptak a saját viselkedésük felett, közös érdekük lett elérni azt.

A tanárok pedig folyamatosan visszajelzést adnak a pozitív dolgokról. Mivel azon van a hangsúly, ami működik, a gyerekek is csak arra figyelnek, amit jól csinálnak, és motiváltak abban, hogy egyre jobban csinálják.

Három hónap múlva megkérdezik a diákokat, hogy milyen változást érzékelnek a kezdeti állapothoz képest, és mind elmondják, hogy sokkal jobban viselkednek, és mivel a tanárok csak a pozitív dolgokat jelzik nekik vissza, ők is sokkal pozitívabban állnak a tanárokhoz.

Javult a viszonyuk. Órán figyelnek, egymással is több tisztelettel bánnak.

Tudom, hogy túl szépnek hangzik mindez, tudom, hogy távol áll attól, ahogy a hétköznapokban kommunikálunk, de semmi kétségem afelől, hogy sokkal jobban működik, mint bármilyen más konfliktuskezelési módszer, amiket eddig próbáltam.

A módszerről itt látható egy videó