Iskola

Tagadják a jövőt – Lannert Judit a múltba visszafordított magyar oktatásról

- Sokkolják a magyar társadalmat a jövő kihívásai, a döntéshozók tagadják a problémát és a régi rutinokhoz nyúlnak 
- Ahhoz, hogy az oktatás jó irányba változzon, először a felnőtteknek kell tanulni 
- Katasztrófához vezet, ha a középosztály kimenekíti a gyerekeit az állami oktatásból

– Mit jelent az a bizonyos „jövősokk”, amiben több helyen is kifejtett véleménye szerint nemcsak az oktatási rendszerünk, hanem tulajdonképpen az egész társadalom szenved?
Tagadják a jövőt – Lannert Judit a múltba visszafordított magyar oktatásról
– A „jövősokk” Alvin Toffler jövőkutató kifejezése, szerinte a modern embert túl rövid idő alatt túl sok változás sokkolja. Mindenhonnan azt halljuk, hogy a robotok elveszik a munkánkat, a technológiai változások miatt egyre több állás szűnik majd meg, és nem is tudjuk, milyen szakmák lesznek néhány évtized múlva. Az oktatáskutatók azt látják, hogy az iskola nem tud lépést tartani a világgal, a tanárok és a diákok világa közti szakadék szinte áthidalhatatlan. Az egész társadalom sikeressége múlik azon, hogyan reagálunk erre a helyzetre. Akár lehetőségként is tekinthetnénk ezekre a problémákra, Magyarországot viszont láthatóan sokkolják ezek a változások. A probléma tagadása, a régi rutinokhoz való ragaszkodás a jellemző, ebben is a jövőtől való félelem nyilvánul meg. Ez látszik az oktatáson is, ami az utóbbi évek intézkedései miatt visszafordult a ’70-es évekbe.

– Hogyan lehetne másképp reagálni?

– Nem kellene attól rettegni, hogy a gépek elveszik a munkánkat. Arra kellene gondolni, hogy milyen kényelmeslesz az életünk, egy csomó munkát elvégeznek helyettünk. Az szorong a robotok miatt, akinek a munkája kiváltható, az automatizált alacsony tudástartalmú munkákra nem lesz szükség. Ennek tudatában milyen oktatáspolitika az, amely visszafelé halad, például 16 éves korra szállítja le a tankötelezettségi korhatárt, és leszűkíti az egyetemi férőhelyeket!? Érdemes ebben az esetben is a sokszor példaként emlegetett Finnországra gondolni. A múlt héten volt egy konferencia, ahol egy finn tanár tartott előadást. Azzal kezdte: annak ellenére, hogy a nemzetközi összevetésekben rendre az élen végeznek, szerinte borzalmas az oktatási rendszerük. De hozzátette: mindiglehet jobban csinálni. Ehhez képest mit gondolnak a magyar döntéshozók? Látják, hogy az ország nem áll jó helyen a nemzetközi rangsorokban, mégis azt állítják, hogy a rendszer jó. A hozzáálláson kellene változtatni, szembe kellene nézni a félelmekkel és el kellene hinni, hogy lehet jobban is csinálni. Akkor tudunk felkészülni a változásokra, ha magunk is képesek vagyunk változni, állandóan új dolgokat tanulni.

– Vagyis előbb a felnőtteknek kell tanulni, hogy a gyerekeknek jobb legyen az iskolában?

– Igen, az életen át tartó tanulás nem üres szlogen, és nem a gyerekekről szól, hanem rólunk. Mint ahogy a rossz PISA-eredmények sem a gyerekek teljesítményét mutatják, hanem a felnőtt-társadalomét. A magyar gyerekek azért rosszak problémamegoldásban, mert a tanáraik is azok. Ha egy pedagógus nem veszi meg a szakirodalmat, nem is olvas az új módszerekről, akkor nem alkalmazkodik a jövő kihívásaihoz. Ahhoz hogy változni tudjunk, nyitottnak, kreatívnak kell lenni, hiszen nap mint nap olyan problémákkal találkozunk, amikről mi sem tanultunk az iskolában, a tudásunkat folyamatosan meg kell újítani.

– Ebben a helyzetben, amikor nem tudjuk, mi vár a mai gyerekekre felnőttkorukban, mi az, amire biztosan fel kellene készítenie az iskolának?

– A problémamegoldó képesség, a kreativitás olyan soft skillek, vagyis puha készségek, amelyek egyre inkább felértékelődnek. Nálunk viszont hatalmas félreértés van a kreativitás kapcsán is. Egyszer tartottam egy előadást ennek a fontosságáról, utána odajött hozzám egy minisztériumi dolgozó, és megkérdezte, hogy miért kellene egy gyereknek kreatívnak lennie az iskolában. Az ő fejükben ugyanis az van, hogy a kreativitás a fegyelmezetlenséggel, a szabályok felrúgásával egyenlő, nem is értik, mi az. Azt gondolják, ha a kreativitást bevisszük az iskolába, megszűnik a rend és a fegyelem. Ez félreértés, hiszen a valódi kreativitás nincs meg fegyelmezettség, koncentráció, kitartás nélkül. Ahhoz, hogy valaki kitaláljon valami új dolgot, és képes is legyen azt véghezvinni, megvalósítani, erre mind szükség van. 

– A kormány azt állítja, hogy a munkaerőpiac igényeit teljesíti, amikor a szakképzést erősíti a gimnáziumokkal szemben és korlátozza az egyetemi férőhelyeket.

– A szakmaiság eltűnt a közpolitikából, pillanatnyi igények szerint alakítják az oktatást. Nincsenek meg azok a szakmai és tudományos evidenciák a döntéshozók fejében, ami alapján el lehetne indulni egy jó irányba. Az egész a tervgazdaság korszakára emlékeztet, csak éppen, ami most kell a vállalatnak, az másnapra már elavul. A szakképzés céljának régóta azt tartják, hogy az egyébként nem túl versenyképes vállalatok igényeit kielégítse. Ezek a cégek nem kutatnak, nem fejlesztenek, így leginkább olcsó munkaerőre van szükségük, ezért ez zsákutca. A multik például pont fordítva gondolkoznak. Nekik nem kell teljesen kiképzett munkaerő, olyan ember kell nekik, akit ők maguk képezhetnek a saját igényeik szerint. A hazai vállalati lobbi nem szolgálja hosszú távon a magyar társadalom érdekeit, éppen ezért a közoktatást közpénzből nem az ő igényeik szerint kellene alakítani.

– Sokan szeretnék megóvni ettől a gyereküket, a kormány merev, centralizáló oktatáspolitikája egyre többeket terel az alternatív és a magániskolák felé. Ezekben az intézményekben az utóbbi években nagyon magas a túljelentkezés.

– A szülők látják, ha a gyerekük nem érzi jól magát az iskolában, és tudják, hogy így biztosan nem fog jól tanulni, mert az csak motiváltan lehetséges. A felnőtt sem teljesít jól a munkában, ha rosszul érzi magát. Vagyis teljesen racionális, amit csinálnak, a legjobbat akarják a gyerekeiknek, és ha ezt az állam nem tudja biztosítani, akkor ők megkeresik, vagy akár megteremtik ezeket a lehetőségeket. Ezt elég kevesen tudják megtenni, ráadásul a folyamat nagyon káros is.

– Miért, ezek a szülői igények alapján létrejött kezdeményezések nem lehetnek alkalmasak arra, hogy alulról megváltoztassák az oktatási rendszert?

– Nem. Én nagyon nem vagyok híve annak, hogy a középosztály kimeneküljön az állami oktatásból. Ha ők kiviszik a „tőkéjüket”, azzal szegényebbek lesznek az állami iskolák. Létrejön egy zárványos elitoktatás, ahonnan a végzettek el is fognak menni az országból. Egyéni szinten hiába racionális a döntésük, az egész társadalom szempontjából káros. Egy jó államnak olyan lehetőségeket kell teremtenie, hogy az elit is jól érezze magát az oktatásban. Itt is a skandináv modellt kell idézni, ahol nem jellemző ez a menekülő attitűd, mert egységes és jó színvonalú az oktatás. De csak akkor tud ilyen lenni, ha mindenki benne van a hátrányos helyzetűtől a jó családok gyerekeiig. Ha minden szülői közösség úgy dönt, hogy iskolát hoz létre a gyerekeinek, abból katasztrófa lesz.

– Pedig most egyre szaporodnak az ilyen kezdeményezések.

– Nem azt mondom, hogy ne legyenek ilyen alternatív iskolák, de ne tekintsünk úgy rájuk, mint a megoldásra. Érdemes megnézni, hogy mit csinálnak, de a közoktatás egészen más lépték, az ő módszereik nem működhetnek mindenhol. Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium például tényleg példaértékű intézmény a maga pedagógiai programjával. Ettől a kétezres években annyira lelkesek lettek a döntéshozók, hogy azt gondolták: mindenhol be lehetne vezetni az úgynevezett epochális rendszert, amelyben háromhetes periódusokban, egy nagy téma köré csoportosítva tanulják a tantárgyakat a diákok. Maga Horn György, az AKG igazgatója mondta, hogy ez nem működhet mindenhol, mert a gyerekek és az iskolák sokfélék. Ez nem ilyen egyszerű, hogy leveszem a polcról a kész terméket, és onnantól kezdve majd mindenki azt eszi.

– Az állam maga is létrehozza a saját elitiskoláit, hiszen az egyházi intézményeket jóval bőkezűbben támogatja és több szabadságot is ad nekik.

– Ezzel még nagyobbra nyitják a kiskaput. Az történik, hogy az adóforintokból az elit egy más, jobb színvonalú oktatáshoz juthat hozzá anélkül, hogy ehhez anyagilag hozzá kellene járulnia. Vagyis a közösből valakik többet kapnak, ki tudja, milyen alapon. Ilyen értelemben sokkal tisztességesebb a magániskola. Az egyházi iskoláknak nincs területellátási kötelezettségük, vagyis azt vesznek fel, akit akarnak, és a szabadságuk is nagyobb, így ők valóban jobb oktatást tudnak nyújtani. Mivel ezekbe az iskolákba nem kerülhet be bárki, a társadalmi szakadék tovább mélyül. Vidéken azt látjuk, hogy egyházi óvodák, sőt bölcsődék alakulnak, az ottani elit ezekbe az intézményekbe menekíti a gyerekeit. Vagyis gyakorlatilag a gyerekek nullaéves korától nem lesz átjárás a társadalmi csoportok között.

– Az, hogy az egyháziak több pénzből jobb színvonalú oktatást tudnak nyújtani, azt bizonyítja, hogy ez elsősorban pénzkérdés?

– Nem, ők azért tudnak több pénzből jobb oktatást nyújtani, mert közben szelektálhatnak is a tanulók között, lefölözhetik a jobbakat. Nem a tanulói összetétel simítgatásával kell jobb színvonalú oktatást csinálni, szerintem nem helyes, hogy az iskolák válogathatnak a gyerekek között.

– Hogyan lehetne ebből a bénultságból, a jövősokkból valahogy kilépni, hogy az oktatás jó irányba indulhasson?

– Ahhoz, hogy jó legyen a közoktatás, vissza kell adni a tanárok, iskolák autonómiáját. Nem lehet egyenrecepteket alkalmazni, mindenhol maguknak kell kitalálni, hogy melyek a számukra legmegfelelőbb módszerek. Ehhez viszont az iskoláknak dolgozniuk kell, nem várhatják, hogy felülről megmondják mit csináljanak, márpedig mostanában ez jellemző. Ahhoz, hogy az innováció működhessen, szakmai támogatásra lenne szükség, ami sajnos nincsen. Nagyon nehéz az iskoláknak ma, ha kreatívak akarnak lenni. Több anyag is született az utóbbi időben arról, hogyan lehetne az oktatási rendszert megváltoztatni. Ezek egy dologban ugyan azt mondják: üljünk le, és beszéljünk. Azt hisszük, hogy akkor fogunk gyorsan haladni, ha gyors döntéseket hozunk. Így készültek például az új tankönyvek, rosszak is lettek. Ha csak annyi történne, hogy meghallgatnák a tanárokat, máris sokkal jobban éreznék magukat, ami a munkájukra is kihatna. A közoktatás egy közügy, ami nem azt jelenti, hogy mindenki beleszólhat, de beszélni kell róla. Nem a politikának, hanem a szakmának kellene kormányoktól függetlenül eldöntenie, hogy milyen irányba menjen.

– Az ön szavaiból is az következik, hogy minden változás kulcsa a jó pedagógus. Most viszont egy olyan tanévkezdeten vagyunk túl, amikor minden eddiginél jobban felszínre került a súlyos pedagógushiány. Jelenleg nem az a szempont, hogy kreatív legyen egy pedagógus, hanem, hogy meglegyen a papírja.

– Évtizedek óta mondjuk, hogy gond lesz, de ezeket a demográfiai tényezőket nem szokták figyelni a döntéshozók. Már a kilencvenes években létre kellett volna hozni egy jól működő életpályamodellszerű  dolgot, hogy most ne álljon elő ez a probléma. Én azt látom, hogy nem tudnak számolni, hosszú távon gondolkozni, akik az oktatásban a döntéseket hozzák. Még ebből a mostani helyzetből is ki lehetne hozni valami jót. Remek alkalom lenne például arra, hogy az információs és a kommunikációs technológiákat jobban bevigyék az iskolákba. A gyerekek speciális szoftverek segítségével sok mindent meg tudnak maguk is tanulni, ázsiai országokban ez már régóta jellemző. A szoftver érzékeli, hogy mi az, ami nem megy neki, és személyre szabottan állítja össze a feladatokat. A tanár akkor lép be a képbe, ha valami gond van, az iskolai órákon pedig sokkal izgalmasabb projekt- vagy csoportos feladatokkal lehet foglalkozni. Lehetne a hátrányból előnyt kovácsolni, de mi inkább megijedünk.


"A rossz PISA-eredmények nem a gyerekek teljesítményét mutatják, hanem a felnőttekét."

"Az egész a tervgazdaság korszakára emlékeztet, csak éppen ami most kell a vállalatnak, az másnapra már elavul."

 

A cikk forrása: vasarnapihirek.hu

2017 november 12. F. Szabó Kata

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás