Iskola

A falusi kisiskolák védelmében, avagy az összevont osztályok reneszánsza

Érdekes módon, mintha reneszánszát élné az összevont osztály napjainkban. Erdélyben a magyar nyelvű oktatás szinte nem is tud másképpen létezni a kis létszámok miatt, de nálunk is felmerült már, hogy az iskolakörzetesítések helyett/mellett a felső tagozaton lehessen összevontan tanítani. Laikus olvasónk írása éppen erről szól, Micimackótól a saját falusi iskolai élményén át egy mai osztrák oktatási kísérletig.

Az angol falusi iskolától Cambridge-ig

A Micimackó írója A.A. Milne önéletrajzi könyvének első felében mintegy százötven oldalon át mesél életének kezdeti tizennyolc évéről. Apai nagyapja egy skót presbiteriánus lelkész volt, aki rövid angliai kitérő után Jamaikába ment hittérítőnek, ott elcsábított és feleségül vett egy misszionáriusnőt, majd visszatérve Angliába tíz gyermeket nemzett, és tizenkét iskolát alapított.  Túlzásba vitt keresztényi emberszeretete miatt a család sokat nélkülözött, és halála után az életben maradt négy gyerek csak szegénységet örökölt. Milne édesapja egy vasáruboltban kapott munkát, ám olyan mérvű tudásszomjjal verte meg az isten, hogy munka mellett tanulva elvégezte a gimnáziumot, és immár segédtanári állást kapván beiratkozott a londoni egyetem bölcsészkarára, végül tanár lett. Megismerkedett egy lánnyal, aki egy év kitartó udvarlás után hozzáment feleségül. Minden fillért a fogukhoz verve megspóroltak annyit, hogy egy 100 fontos rokoni kölcsönnel megfejelve megvehettek egy házat északnyugat Londonban. Felosztották Családi részre és Iskolai részre, utóbbiba bepakoltak néhány ütött-kopott padot, és elkezdtek tanítani egy tucat környékbeli gyereket. Mai fogalmaink szerint iskolát alapítottak. Akkoriban több ezer hasonló iskola működött Angliában, közösen oktatva gyerekeket öttől tizenhárom éves korig, vagy akár idősebbeket is, többnyire egész napos, vagy bentlakásos rendszerben. Az ezekben előállított „nyersanyagból” válogatódott ki az, a gazdaság, az államigazgatás és a hadsereg számára fontos munkás, iparos és alsó-vezetői réteg is, amelyik alapja volt a brit ipari társadalomnak, és végül is biztosította a birodalom működését. És hogy ez mennyire jó szisztéma volt, arra bizonyíték, hogy ebben az időben Britannia még a világ ura lehetett.

Milne papa iskolája a tehetséges oktatóinak is köszönhetően (egy ideig náluk tanárkodott például H.G.Wells) az elit magániskolák sorába küzdötte fel magát, így később megengedhették maguknak, hogy a Milne gyerekek végül Cambridge-ben végezzenek, de ez már egy másik történet. Ha valakit érdekel a korabeli Anglia egy gyermek, később cambridge-i diák, végül híres író szemével, sok-sok szellemmel és angol humorral megírva, akkor ajánlom, olvassa el a könyvet.

A falusi kisiskolák védelmében, avagy az összevont osztályok reneszánsza

Falusi iskolám a szocializmusban

Milne után több mint fél évszázaddal egy másik, újonnan létrejött keleti birodalom egyik „tartományában”, magam is szerezhettem bőséges tapasztalatokat a többosztályos oktatásról. És nem kísérleti jelleggel, hacsak a szocialista embertípus kialakításának kísérletét nem számítjuk annak. Eredetileg budapesti őslakos édesapámat osztályidegenként vidékre száműzték, ám 1-2 évente elérte egy titokzatos kéz, és akkor költöznünk kellett, négy gyerekkel, ponyvás teherautón az egyik kis faluból az ország másik végén lévő kis faluba. Hetedikes koromig összesen hat különböző falusi általános iskolába jártam, melyek között volt olyan, ahol két-három osztály járt együtt (felváltva „csendes óra, hangos óra”), és volt ahol mind a nyolc. A nyolcadik osztályba végül, hogy felkészülhessek a gimnáziumra, egy kisváros (amúgy egyházi székhely) elit iskolájába írattak be. Nyomorúságos egy év volt. Tájszólással, falusi kifejezésekkel megspékelt szókinccsel, nulla orosz nyelvtudással, szerény anyagiakkal (enyhe eufemizmus) nem sok esélyem volt beilleszkedni. Azután három különböző gimnázium következett, igaz, ez már leginkább rebellis természetem, és nem a költözések miatt. A legutolsóban végül kiváló és igen emberséges tanáraimnak köszönhetően egészen jó eredménnyel leérettségiztem. 

Életemnek ez a szakasza ambivalens nyomokat hagyott bennem. Egyrészt nagyon irigylem azokat a barátaimat, akik jó anyagi körülmények között nőttek fel, elit iskolába járhattak, teniszeztek és zongoráztak. Másrészt hálás vagyok azokért az előnyökért, amiket ezek helyett cserébe megkaptam. Hogy mik voltak ezek? Például, hogy az iskolában töltött időmből szinte teljes mértékben hiányzott az unalom! Ha tíz perc alatt végeztem a csendes órai feladattal, akkor hallgathattam a nagyok hangos óráját, és ha az nem érdekelt, akkor olvashattam, amit akartam. Eléggé válogatás nélkül, nagyjából heti három könyv volt a teljesítményem. Aztán meg falusi élet akkoriban tele volt kalanddal, mindent meg lehetett (kellett) tanulni a növénytermesztésről, állattenyésztésről, mezőgazdasági gépekről, lehetett gyerekként földúton traktort, teherautót vezetni. Az ember rákényszerült az önellátásra, (még nem volt tilos a rőzsegyűjtés), és ez hallatlan biztonságot adott, az érzést, hogy bármit hoz a sors, el tudom tartani magam. A gyakori helyváltoztatás pedig megtanított alkalmazkodni, beilleszkedni, gyorsan megtalálni a helyem. Ami persze a gyakorlatban többnyire hasonlatos volt ahhoz, mint amikor a farkaskölykök közé bedobnak egy idegen fészekaljából valót. Az új rangsor kialakulása nem mindig ment békés eszközökkel. Így aztán verekedésben is elég jó lettem, de ami sokkal fontosabb, hogy konfliktuskezelésből is. Ami pedig a legeslegfontosabb: száz méteren mindenhol én voltam a leggyorsabb. Az utolsó két mondat nyilván sokakat elborzaszt, de ahogy a világon a dolgok alakulnak, nincs kizárva, hogy még ebből is profitálhatok.

Mérnökként Európa számos országában éltem, nem is rosszul, megismertem és magamévá tettem más kultúrákat. Mondhatom, igazán élvezetesen alakult, akár sikeresnek is mondható az eddigi életem.

És hogy miért meséltem el mindezt? Mert saját példámon akartam megmutatni (de sok százezren élünk még hasonló gyerekkorral a hátunk mögött), hogy az összevont osztályos oktatás önmagában nem gátja a boldog, kiteljesedett életnek, mint ahogy az elit iskola sem szükségszerűen a boldog élet kulcsa. A mai közbeszédben elterjedt, divatos kifejezéssel: az összevont osztályos oktatás „nem az ördögtől való”.

Egy érdekes osztrák kísérlet az összevont osztályok újraélesztésére

Mark Twaintől tudjuk, hogy „a történelem nem ismétli önmagát, de rímel”. Nos, úgy tűnik Ausztria nem csak a zene, a keringő és az operett hazája, de a poétikáé is. Ugyanis Milne Angliájára és az ötvenes-hatvanas évek Magyarországára „rímelve” visszahozták a hasonló rendszerű állami iskolát. Két évtizede kísérleteztek vele, költségvetési pénzt adtak kísérleti iskolára, rengeteg felmérés, számos tanulmány kísérte, és most végül elszánták magukat: hivatalosan is engedélyezték az u.n. „Mehrstufenklassen” bevezetését az állami általános iskolákban (Volksschule). Ami azt jelenti, hogy az alapfokú képzésben az iskolák saját maguk dönthetnek arról, bevezetik-e ezt az oktatási formát. De miről is van szó?

A „Mehrstufenklasse”-t talán úgy lehetne lefordítani, hogy „többosztályos osztály”. A rendszer három lépcsős (cluster): az első lépcsőben (Eingangscluster) az elsőtől a harmadik osztályosig, a második lépcsőben (Übergangscluster) a negyediktől a hatodik osztályosig, a harmadik lépcsőben (Ausgangscluster) a hetediktől a nyolcadik osztályosig tanulnak együtt a diákok. Az iskola reggel fél kilenckor kezdődik, és délután fél négyig tart, azaz egész napos iskola (Ganztagschule). Teljesen valószínűtlenül hangzik (itthoni fülekben), hogy a tanulók közel húsz százaléka valamilyen mértékben hátrányos helyzetű, akiket boldogtalanabb országokban leginkább kisegítő iskolákban különítenének el.  A tanárok (tanítók) elnevezése is megváltozott, őket Lehrer helyett Lernbegleiternek hívják, amire majd találjon valaki jó magyar kifejezést, valami olyasmit jelent, mint a gyerekek kísérője, támogatója a tudás fájának megmászásában. Minden csoportot egyidejűleg két tanár(?) segít, hogy a különböző szakirányokat jobban képviselhessék (mondjuk egyikük a humántárgyakhoz, másikuk a reáltárgyakhoz ért). Az iskolák szabadon állíthatják össze az oktatási tervüket, figyelembe kell azonban venniük a (nemzeti) alaptantervben meghatározott követelményeket. A napi feladatokat a diákokkal együtt határozzák meg, és ezeket általában csoportosan végzik el. Az újítást természetesen még szakmai körökből is sok kritika éri, azonban ezek nagy része nem annyira a rendszer ellen irányul, hanem sokkal inkább azt kifogásolja, hogy a megnövekedett személyi és tárgyi igények mögött egyelőre nem áll megfelelő forrás. A kísérleti fázist a minisztérium támogatta, ezek a pénzek azonban ennek a fázisnak a befejeztével megszűnnek. Pedig óriási az érdeklődés, már csak ezért is, mert, igaz többnyire magániskolákban, ez az oktatási forma régóta honos Ausztriában (Freinet, Montessori, stb.). Csak zárójelben: tudom, hogy két Freinet, több Montessori és sok Waldorf iskola itthon is működik, azonban egészen más intézményes keretek között.

Átnéztem néhány ilyen osztrák iskola programját, szemelvény a kínálatból: maximum 18 diák egy teremben, egyidejűleg 2 tanár, plusz igény szerint zenetanár, környezettan tanár, művészet tanár, külön műhelyterem a gyakorlati oktatáshoz. Az egyikük mottójából a következő félmondatot választottam, már csak azért is, mert jó átkötés írásom befejező részéhez.: „…egy kicsit olyan, mint egy apró falusi iskola, Bécs kellős közepén”.

Nos, világjelenség a falvak, a vidék elnéptelenedése, a lakosság városokba áramlása. Magyarországon az emberek kétharmada városokban él, mintegy három és fél millióan a fővárosban és az agglomerációban. Ennek a folyamatnak számos oka van, mégis, amikor egy család úgy dönt, hogy a városba költözik, a jobb munkalehetőségek mellett a legfontosabb szempont a gyerekek jövője, azaz hogy ők hol kaphatják meg a legjobb felkészülést az életre. És a legjobb iskolák ugyebár nem falun vannak. Sőt, ott egyre inkább iskolák sincsenek, mert a jelenlegi struktúrában a település nem tudja kiállítani a minimális osztálylétszámokat. Vidéket bemutató minapi riportműsorban fogalmazta meg egy bekötött fejű idős néni: „…hisz mindenki tudja kedveském, hogy ahol megszűnik az iskola, ott meghal a falu”.

Nem lenne érdemes elgondolkodni azon, hogy az ilyen településeken legalább kísérleti jelleggel megpróbálkozzunk összevont osztályokkal? Legalább az (állami) általános iskola első négy osztályában? Nyilván pénzbe kerülne, de nem készülhetne egy elemzés a pénzben kifejezhető előnyökről és hátrányokról? Mennyibe kerül egy távoli központi iskolában egy hely, mennyibe ott az oktatás, mennyi az utaztatás, ezek együttesen nem adnák-e ki a helyi összevont osztályos tanítást? És mellékesen azt is meg lehetne vizsgálni, hogy a gyerekek tanulmányokon túlmutató képességeire, érzelmi fejlődésére hogyan hatna az, ha a megszokott kisközösségben nőnek fel. És hogy ez később hogyan befolyásolná a viszonyukat a szülőföldjükhöz. Úgy képzelem, az érintett falvak túlnyomó többsége szívesen támogatna egy ilyen megoldást. Biztos ki lehetne dolgozni egy standardot (mondjuk az osztrák példa nyomán) a metodikára, a szükséges eszközökre, és úgy vélem, ha izgalmas és előremutató a projekt, akkor akadnának jó képességű tanárok is. Hátha mégsem halna meg a falu…?

Milne első írása az iskolai újságban jelent meg, és az aláírás mellé, talán a mű színvonala miatt odabiggyesztették, hogy „8 és háromnegyed éves”. Nos, hasonló analógiára, mintegy mentegetőzésként a kicsit csapongó stílus és a nem kifejezetten szakmai megközelítés miatt én úgy írom alá, hogy:

 

„Laikus”

(már elmúlt hatvan)

2017 november 09.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás