ÉletmódGasztroétkezés

Ízlésformálás alapfokon

Lehet-e alakítani gyerekeink gasztronómiai ízlését? A kérdést akár úgy is feltehetnénk, hogy kell-e egyáltalán alakítani azt, be kell-e avatkoznunk az egyébként magától végbemenő folyamatba, amelynek során az ízlés világa kialakul? Szerintem mindenképpen. Talán nem állok távol az igazságtól, ha azt mondom: az elválasztás utáni első évben minden anyuka igyekszik mindenféle – az életkornak megfelelő – ételt megkóstoltatni a picikkel. Ez a folyamat azonban megszakad, amikor a gyerek már önállóan képes eldönteni, mit kér és mit nem.

Ilyenkor talán egy ideig még harcolunk, - rimánkodunk, játszunk, viccelünk, fenyegetőzünk, hogy egy adott ételt megegyen a gyerek, de hamar feladjuk a küzdelmet és ráhagyjuk, hogy azt egye, amit szeretne. Tesszük ezt azért, nehogy egyáltalán ne egyen a gyerek, vagy nehogy megutálja az adott ételt, vagy egyszerűen csak fáradtak vagyunk a harchoz.

Ez az út oda vezet, hogy egy idő után a gyerek már nem is lesz hajlandó megkóstolni bizonyos ételeket, pedig talán szeretné is őket. Hogy lehet az, hogy az egy év körüli – még alapvetően anyatejjel táplált - baba lelkesen tömi a szájába az almát, a kovászos uborkát és a kiflit is, majd mire hároméves lesz, már elfordítja fejét például egy gulyásleves láttán és közli, hogy nem kérem. Én – őszintén szólva – ilyenkor felháborodom, és azt gondolom, hogy ez az a pont, ahol be kell avatkoznom az ízlésformálásba.

A gasztronómia, az ízlelés, az ételek és italok élvezete és szeretete ugyanúgy hozzátartozik az általános intelligenciához, mint például a művészetek. A széles látókör, a világ felfedezésének igénye, a megismerés, a kipróbálni vágyás nemcsak a kulturális élet legáltalánosabb területeit kell, hogy érintse, bele tartozik a gasztronómia is. Aki nem kóstol meg egy ismeretlen ételt, „csak”, vagy mert „ez fúj”, az nem fog megnézni egy, a közízléstől eltérő filmet, vagy nem megy be például egy nem egyértelműen elismert művész kiállítására.  De hogyan fogja akkor eldönteni ő maga, hogy tetszik-e neki az adott műalkotás? Ha nem megy be, nem nézi meg, nem próbálja ki, nem kóstolja meg, akkor egy idő után csak a sablonos, az átlagos, a mindenki által elfogadott irány marad, vonatkozzék ez mozira, könyvre, vagy akár az ételekre is.

Az élet sajnos ezt a trendet igazolja. Egy nemrégiben készült felmérés szerint Magyarország kedvenc ételei még mindig az Újházi tyúkhúsleves, a rántott hús és a somlói galuska. Nem állítom, hogy mindenkinek osztrigán kell felnőnie, vagy, hogy uzsonnára fokhagymás csigát vigyen a gyerek az iskolába, de jó lenne már túllépnünk ezeken a sablonokon.

Én a magam részéről azt az elvet követem a mai napig a gyerekeimmel, hogy mindent meg kell kóstolni. Egyszerűen kötelező. Nem mondunk nemet ránézésre, egyetlen ételre sem. Egy kanálnyit, egy falatot, csak egy nyalást, egy csöppet, de annyit muszáj. Aztán ha nem ízlik, ha megkóstolta, de nem jött be, akkor persze lehet már azt mondani, hogy nem, vagy, hogy „finom, de nem kérek”, ezt már el tudom fogadni.

Számtalanszor jártam úgy egyik gyermekemmel, hogy ránézésre nem kérekből kedvenc étel lett. Persze nem azonnal, hanem az idők folyamán. Azért is tartom fontosnak ezt az elvet, mert mi van, ha külföldön járunk. Akkor is a hazai ízeket keressük? Nem törekszünk megismerni az adott ország kultúrájának gasztronómiai szeletét? Pedig az általános tájékozottsághoz ez is éppúgy hozzátartozik, mint a múzeumok, akkor is, ha szokatlan, ha más, ha idegen.

Az egyes ételek elutasítása az élet egyéb területein is befelé forduláshoz, egysíkúsághoz, szürkeséghez vezet. Ha ezt hagyjuk, elfogadjuk, sőt, ha tőlünk is ezt látják gyerekeink, akkor egy olyan útra tereljük őket, amelyen az átlagtól való eltérés nemkívánatos, fárasztó, sőt bosszantó irány lesz. Ez esetben pedig marad a rántott hús.

2011 február 14. Szakszon Ágnes

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás