Életmód

FELNÖVŐ GYEREKEK, ELMÚLÓ GYEREKKOR – TE HOGYAN ÉLED MEG, HA FELNŐNEK A GYEREKEK?

Amikor májusban először sejlik fel, és kerül látható közelségbe a tanév vége, amikor a fiam előveszi a farmer rövidnadrágját, és reggelente a lazaság kezd bujkálni a levegőben, nekem összeszorul a mellkasom, és mindenemet áthatja a szomorúság. Eltelt egy év, egy újabb év a fiam gyerekkorából, az én anyaságomból, a kisgyerekes életből. Kárpáti Judit írása. 

FELNÖVŐ GYEREKEK, ELMÚLÓ GYEREKKOR – TE HOGYAN ÉLED MEG, HA FELNŐNEK A GYEREKEK?

Ha rólam van szó, nem érdekel az idő múlása

Mindig is csodálkozva figyeltem, hogy a nők milyen őszinte rémülettel és szorongással tekintenek a saját születésnapjukra, az öregedésre. Mert engem ez világéletemben hidegen hagyott, sőt, tizenkét éves koromban alkottam meg a filozófiát, miszerint érdemes idősebbnek hazudni magunkat, mert akkor biztos mindenki elájul, milyen klasszul nézünk ki. Mondjuk, ezt azóta finomítottam, és egyáltalán nem érdekel, hány évesnek néznek. Inkább mondom magam 44-nek, amikor már betöltöttem a 43-at, minthogy ragaszkodjak a kisebb számhoz. Ha elérkezik a születésnapom, őszintén örülök, hogy megértem a kort, amiben vagyok és hagyom, hogy a családom velem ünnepeljen, enyém legyen a nap, és kiélvezzem: hiába hittem fiatalon, hogy ennyi idős koromra már vén csataló leszek, ez cseppet sincs így. Minden évvel jobban elememben vagyok, és legalább még ötven évet tervezek ugyanígy eltölteni.

A nyárral jön a szomorúság

Gyökeresen másként élem meg az anyaságban növekvő évek számát: a kisfiam növekedését. Természetesen csodálatos érzés látni, milyen fantasztikus gyerek lett a kisbabából, és tényleg nagy hálát érzek azért, mert egészséges és klassz kölyök. Mégis tudom, hogy az átlagosnál jobban megvisel – és magával ragad – az afelett érzett szomorúság, hogy megint kicsúszott egy év a kezemből, hogy egy számmal nagyobb cipőt kell venni, rövid lett ismét a nadrág szára, csontfogak nőttek a tejfogak helyére, és valami olyan múlik el épp, ami sohasem lesz újra. Milán nyári gyerek, a tanévzáró után pár nappal már a születésnapjára készülünk, egy újabb eltelt év ünneplésére. Amikor bemegyek érte az iskolába, és meglátom, ahogy egy kislány épp a vakáció szó egyik utolsó betűjét írja a táblára, elszorul a torkom, és a sírás szorongat.  Amikor az óvodában a nagycsoportból az utolsó napok teltek, könnyekkel a szememben fotóztam le a fiam szekrényét, a csálén ledobott téli váltócipővel, néhány gyűrött rajzzal, és a szekrény felett a jelével, a pöttyös labdával. Nem tudtam „csak úgy otthagyni ezt a véletlen pillanatot, ami jelképezte a négy évet, amit úgy töltöttünk el, hogy nem hittük volna: tényleg eltelik.

El nem múlik, de jól ismerem a természetét

Kiismertem már magam, tudom, hogy számomra a június erről szól; búcsúztatok egy évet, egy korszakot, egy újabb magunk mögött hagyott gyerekkori szokást, méretet, tejfogat és történetet, ami akkor és ott csak velünk történt meg... úgy, ahogyan. Nehezen viselem, magával ránt ez az időszak, nem akarok küzdeni ellene. Tudom, hogy csak az segít, ha hagyom, hiszen lassan alábbhagy, belelendülünk a nyárba, elfedi a balatoni nyaralás, a vágyakozás az egész évben tervezett augusztusi kalandos utazásunkra. Persze nem akarom becsapni magam, tudom, hogy alkati kérdés, melankolikus, borongó vagyok, elég egy újabb nadrágméret, és egy-egy napra kiújul a gyerekkor elvesztésének szomorúsága.

Mások vajon?

Sokat töprengtem rajta, vajon más anyák, hogyan kezelik ezt? Vajon más-e, ha több gyereked van? Ha nem csak ezzel az eggyel éled meg a gyerekkor éveit, és van legalább még egy, amelyikkel újraélheted egy-egy életkor élményeit. Már kiskora óta fürkészőn figyelem a fiamnál idősebb gyerekek szüleit. Amikor hároméves volt, néztem, vajon mit él át az ötéves anyukája, hogy neki már ilyen nagy a gyereke? Most azt figyelem, mit élhet át egy valódi kamasz anyja, apja? Hisz egyszer az ő gyerekük is volt hét-, nyolc-, kilencéves, most meg egy szinte kész felnőtt áll mellettük. Mivel ennyire foglalkoztat ez a kérdés, igyekszem még tudatosabb lenni abban, hogy a kisfiam ne lássa kárát a természetemnek.

Egyedül az iskolába

Ellentmondásnak tűnhet, de talán épp az ellentartás miatt neveltem egészen kiskorától nagyon önállónak a fiamat. Segíteni akarom kicsi kora óta, hogy élvezze ki a saját maga erejét, a „megcsinálom egyedül” sikerét. Elsőként kötött cipőt az óvodában, ötévesen elment a boltba a faluban, és ha elutazunk, évek óta ragaszkodik hozzá, hogy saját maga csomagolja a bőröndjét. Most azt kérte tőlem, hogy hadd járjon egyedül iskolába, ne vigyem többé autóval. Még csak harmadikos lesz, az utat jól ismeri, de a budapesti veszélyek kivédését gyakorolni kell, most ezzel töltjük a nyarat. Veszélyes kereszteződések, több átszállás buszra, villamosra. Nem biztos, hogy megérik a helyzet szeptemberre, de mi más lehetnék, mint végtelenül büszke, hiszen mi lehet jobb, mintha önálló a gyereked? De mi lehet közben gyomorszorítóan, zokogósan szomorúbb, mint a kisfiadat egy napon egyedül elengedni, és a kapuból integetni, amikor többé már nem te viszed iskolába őt?

A cikk forrása: WMN.hu

2017 július 10. Kárpáti Judit

 
Címkék: életmód

Kölöknet hozzászólás

aláírás