Család

Üzenet az exfeleségnek: attól, hogy te vagy a gyermekeim anyja, nem vagy szent

Ha valaki egy hónappal, vagy akár csak egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy levélírásba fogok egy cikk kapcsán, kiröhögöm. Nem olyan fából faragtak engem – tartottam eddig magamról. Aztán kezdett forrni bennem a düh. Aztán amit a volt (illetve még most is az) nejem folyamatosan csinál, mond, az kicsapna egy egész városnyi biztosítékot.

Milyen ember az olyan, aki elhagyja a feleségét és a gyerekeit?

Először is istentelenül szomorú és csalódott. Nem csak a párjában, saját magában is, mert azt gondolta, ez mind csak másokkal eshet meg, vele sosem. Aztán kétségbeesett, hogy mi lesz, ha ezentúl úgy kel fel reggel, hogy nem lesznek vele egy fedél alatt a gyerekei. És be is van szarva, mert nem tudja, hogy a döntésével másokban, elsősorban a gyerekeiben mekkora kárt okoz.

Miért megy mégis el, ha ennyire ráparázott a dologra?

Nem azért, mert talált valaki mást. Az már csak az után jött, hogy a házassága csendben kimúlt, persze, az új párját a felesége minden rokona és barátnője ribancozza és kurvázza, holott semmit nem tehet az egészről, a dolgot férj és feleség együtt cseszték el, a másik mégis vele vitetik el a balhét, azzal a jelszóval, hogy elvette két gyerektől az édesapját.

El lehet venni két gyerektől az édesapját?

Nem lehet elvenni. Mint ahogy le sem lehet nyúlni más férjét, feleségét: ezek mind sok szereplős történetek, és nem is mindig lehet kibogozni időrendben a sztorit. Mindenesetre könnyű rákenni valaki harmadikra minden bűnünket, mert akkor nem kell szembenézni azzal, hogy talán magunk is mekkorát hibáztunk.

Miben hibáztunk?

Fogalmam sincs, hol romlott el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy én a „gyárban” szakadok meg, a feleségem meg otthon a két gyerekkel, és egyre fásultabbak és boldogtalanabbak vagyunk, nemhogy rendes szavunk, de egyetlen szótagunk sincs egymáshoz. Én azt gondoltam, azzal, hogy magamra vállalom a pénzkereső szerepét, hozom azt, amit a családfők generációk óta tesznek, csak épp a munkavégzés módja változik. Azt hittem, majd a feleségem is hozza zsigerből, amit egy nő felvállalhat a közös munkamegosztásból: ellátja a gyerekeket, rendben tartja a lakást, és ez még némi örömöt is okoz neki, mint ahogy nyomokban a munkámban is felfedezek néha valami szívderítőt.

Ehelyett mi lett?

Én tisztességgel teljesítettem a vállalt feladatot, és ha nem is nagy lapáttal, de azért akkorával vittem haza a pénzt, hogy a feleségemnek ne kelljen dolgoznia (teszem hozzá, most sem dolgozik, hogy a nagyobb óvodába került). Szerintem ez a mostani világban nem kevés. Nem könnyű a gyárban sem, főleg egy olyan helyzetben, amikor csak szép szlogen a nagy vállalati kommunikációban a családbarátság meg a dolgozók tisztelete: valójában bazira nem érdekli őket semmi, csak az, hogy minél nagyobbat szakíthassanak rajtad, ráadásul állandóan a hátra kell nézegetned, éppen ki akarja elvágni a torkod. Ez van. Talán panaszkodnom kellett volna, elmondani, mitől szorongok, de minden egyes nap akkora káosz volt otthon, és annyira kivolt a feleségem, hogy az ő baja mellett pitiáner nyafogásnak tűnt az én minden bajom. Hiszen a gyerekeinkről volt szó...

Mitől volt káosz?

Az, hogy kupleráj volt, enyhe kifejezés. Minden szerte-szana, bokáig gázoltam a játékokban meg az egyéb holmikban, még az asztalhoz sem fértem oda, hogy valami hideget megegyek a hűtőből, ha egyáltalán volt, mert főzni sem idő, sem kedv, sem tudás. A gép mos, a gép mosogat, igaz, a porszívót vezetni kell egyelőre, de sajnos arra sincs idő. És akkor azt olvasom, hogy a női munkát is forintosítani kellene, mert nemhogy a háztartás meg a gyerek meg a férj, még szexrabszolgának is tekintik azt a szegény asszonyt...

Hát, a nagy büdös francot!

Ez volt a MEGÁLLAPODÁSUNK, így vállaltuk a gyerekeket. Közösen döntöttünk így, senkit senki nem kényszerített semmire. Csakhogy úgy érzem, az (immáron) ellenérdekelt fél nem akarta vagy nem tudta beletenni a család életébe mindazt, amit vállalt. Szülői minta és segítség nélkül egyszerűen nem tudta megoldani a háztartás és a gyereknevelés adta feladatokat, még minimális szinten sem. De mit tehettem volna? Takarítónőre nem volt pénzünk, s mindkettőnknek idős, vidéki szülei vannak. Álltam volna be a napi robot után még takarítani is? Mert most ez van a levegőben: takaríts, disznó, ha koszos az ól, mossál, disznó, ha nincs tiszta ruhád, azért van kezed... Mi van itt, de tényleg?

Hova tűntek az anyák?

Én lassan nem látok anyát, csak harcos amazont, aki dacosan és sértődötten neveli a gyereket, és éppen annyit tesz a férjéért, hogy az ne dögöljön éhen és ne vesszen bele a mocsokba. Én nem tudom, mit kellene tennem, ha valakinek van ötlete, akkor már ha miattam nem is, de a többiekért ossza meg a közzel. Amikor a gyerek alszik, nem azért nem lehet levegőt sem venni, mert akkor felébred és nem alussza magát ki rendesen, hanem azért, mert akkor felébred, nyűgös lesz és foglalkozni kell vele. Minden etetés egy kész katasztrófa, totál para, hogy mit eszik és mit nem eszik, és azt miért nem, sőt, az egész gyerekügy egy totál para, amit csak azért talált ki valaki, hogy a nőket szívathassa.

Miért nem segítettem?

Próbáltam, de rendre valami degradáló megjegyzés volt a válasz, amelynek nagyjából az volt a tartalma, hogy nem én vagyok velük egész nap, ne okoskodjak... De ha én lennék velük egész nap, akkor ki keresné meg az életünkre valót, ezt mondja meg valaki... Minden este rám tört a bűntudat a liftben, aztán ez a bűntudat egyszer csak átváltott közönybe. Leszarom. De tényleg. Oldja meg, én is megoldom, majd valahogy elleszünk.

Hogy lehet „ellevéssel” leélni egy életet?

Simán. Vannak, akik erre kiválóan alkalmasak, de én nem vagyok olyan. Egyre kedvetlenebbül mentem haza abba a pokolba, amelyben csak a gyerekeim tűntek (néha) angyaloknak, minden más szinte égette a bőrömet. És igen, becsajoztam. Mert tényleg úgy tűnt, hogy otthon a szex felér az erőszaktevéssel, az intimitás érezhetően messze szaladt és a vágy a nulla alá esett.

Miben jobb az új csaj?

Nem hasonlítgatom össze a feleségemmel: én vagyok más ebben a kapcsolatban. Azt vettem észre, hogy elfelejtem ráncolni a homlokom, amikor vele vagyok, és csodálkozva érzem, hogy már órák óta nem rándult össze a gyomrom. Igen, neki nincs gyereke, van ideje velem is törődni, de nála valahogy ezek a dolgok belesimulnak az életbe, nincs görcsös igyekezet, természetes neki, hogy megken egy szendvicset, és belecsúsztatja a táskámba, mint ahogy sok minden más is. Egyszerre lett életem, és hazug csúsztatás, hogy azért, mert már nincs benne két gyerek...

Mit lesz a családdal nélkülem?

Nem tudom. A feleségem nem engedi hozzám a gyerekeket, mert az a feltétele, hogy az a kurva ne legyen ott. Ha felhív, és ezt elég sűrűn teszi, csak gyalázkodik. Felhívta a főnökömet is. A tartalom nem változott. A lakást és a megtakarított pénzt otthagytam, rendes gyerektartást fizetek, mégis úgy beszél velem, mint a szolgájával, ha mégis úgy alakul, hogy rászorul a gyerekekkel kapcsolatban a segítségemre. Pária lettem a saját gyerekeim életében, és sokak szerint megérdemeltem azért, mert leléptem. De szerintem ez nem jogos. A házasság olyan szövetség, amely bizonyos dolgok mentén, közös erővel köttetett meg. Ha ez felbomlik, akkor nehéz benne tartani a feleket, márpedig a miénk még jóval azelőtt megbomlott, hogy az új társam a képbe jött volna.

Lehetett volna valamit tenni?

Párterápia? Mediáció? Nyaralás kettesben? Egyszerűen nem volt igényünk rá, mert annyira hamar átléptük azt a határt, ahonnan már nincs visszaút. Voltam szerető, vőlegény, férj, apa -most egy szemétláda vagyok, akin – jogosan!!! – ott áll bosszút a felesége, ahol csak tud, sőt még azon is túl... Már a kisfiam szájából is az ő szavait hallom, ebből arra következtetek, hogy nem hagyta ki a gyerekeket sem a bosszúhadjáratból. Teheti, hiszen ő a szent, az áldozat, az elárult, a becsapott. Azon már senki nem gondolkodik el, hogy ki árt jobban a gyerekének: az apa, aki eljön, hogy ne legyen az életük pokol, vagy az anya, aki azután, hogy az apa eljött, poklot csinál belőle...

És a válás csak most jön...


Olvasónk levele a Nyílt levél a volt férjem új barátnőjéhez című írásunkhoz érkezett.  A levelet nem teljes terjedelmében, szerkesztve adtuk közzé – természetesen a levélíróval történt egyeztetés után.

2015 március 18. Kölöknet; VJF

 
Kölöknet hozzászólások  
(24 hozzászólás) 
2017 augusztus 11.
Xider
Huhu gyerekek hát az én verziom rosszab anyuka lépett le terhesen holott minden meg volt adva na de erröl irok is majd egy cikket én ilyet még életembe nem láttam
2017 július 17.
Roki
Érdekesnek tartom, hogy Ervin esetéhez senki sem szólt hozza! Valahogy egyszerűbb mindenkinekazt a férfit minősíteni, aki meghoz egydöntést "eddig és netovább". Anyának lenni nem egyszerű,mellette legyél feleség, társ, nő és legyen énidő is. Na igen.... mindenkinek arra van ideje, amire szán! Párom elképesztően családcentrikus egyéniség, rengeteget segít a házimunkában, mindketten dolgozunk ugyan. Mégis jut idő mindenre. És igen, én második nő vagyok az életében. Megelégelte, hogy bármennyit segitett nem volt elég. Hogy bármennyit engedett nem volt elég. Megkapta, hogy rossz ember, rossz ferj, rossz szerető, rossz apa. Nos...Váláskor a gyermeke vele maradt... kérdem én, ha rossz apa lenne, így döntött volna a gyerek?
Kamasz.. nem könnyű neki sem. De ő sem kap semmi többet mint érzéketlen agymosott biorobot jelzőkkel illetést. Harmonikus életet élünk és a gyermeket sajátomként szeretem. És elmondhatom lényegesen többet teszek is érte, mint aki megszülte. Merthogy a telefont se sűrűn veszi fel neki, hogy tovább ne is menjek. De a családi jöhet meg az adokedvezmény és társai. Szégyen, hogy a mai nők a feminizmus egy fals képét követve a család és leginkább a gyerek hátrányára élik meg a nőiségüket és ki nem élt vágyaikat. Nem arrol van szó hogy ne tegye! Csak ne így, hogy lelkeket tör össze, életeket tesz tönkre, mert ő, ő és szegény ő. Munka mellett mosok főzök takarítok, kutyázom, macskázom, a gyerek versenyeire megyek hogy támogassam és mindez boldogsággal tölt el, a családom harmóniája nekem a legfontosabb. És a gyermek arcán a visszajelzés, ahogy értékel, ez az igazi dopping!!!! Egy szónak is száz a vége, a mai nők/anyák nem azt képviselik mint az előző generáció. Megfordult a kocka úgy tűnik. Nézzetek tükörbe az önző mártír személyiségetek milyen lelki sérülésekkel indítja útnak a gyerekeiteket!!!!
2016 július 04.
Schimanski
Kedves Mimmike!

"A munka után pedig igenis lehet otthon takarítani ugyanis anya is dolgozott egész nap!"

Ebben egyet értek. Munka után 12 óra távollét után még kitakarítom a konyhát, és gyakran főzök is, mert szeretek főzni. Férfiként ennyit tudok az asztalra tenni, de a tapasztalatom szerint a mai nők nagy részének a mosogatógép bekapcsolása is gondot jelent, én amit tudok kézzel mosogatom.
Találkoztam olyannal is aki még automata kávéfőzővel sem hajlandó egy kávét megfőzni.
Az első házasságom alatt én is kényelmes voltam, de utána csak olyanokkal találkoztam, aki gazdálkodna az én energiámmal.

Egyébként meg az első pont ilyen volt még gyerek nélkül is, mint amit a levélíró ír. A gépeket tudta kezelni, akkoriban jobban mint én, meg tudta jól költeni a pénzt.
Összes hozzászólás (24) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás