Család

Úristen, pont úgy csinálom, mint az anyám!

Akármilyen is volt, saját gyermekkorunk biztosan hatással lesz az anyaságunkra, de még a terhességünk viselésére is. Kutatások bizonyítják, hogy azok az anyák, akiket saját mamájuk szívesen hordott, maguk is könnyedebben viselősek, ellentétben azokkal, akiket később sokat hangoztatott áldozatot hozva mártír anyák hordtak ki – Regős Judit Nem születtél anyának című könyvéből csentünk el egy izgalmas részletet.

Mindez a láthatatlan modellkövetés igaz a szülés menetére, a szoptatásra, sőt még arra is, hogy mennyire könnyen vagy nehezen esünk teherbe. Éppen ezért hasznos megfelelő önismerettel elindulnunk az anyává válás útján, hogy aztán valóban a saját utunkon haladjunk tovább. A szülői példa gyökeres ellentéte még nem jelent igazi változást. Amíg csak valami ellen cselekszünk, addig ugyanabból a rossz dologból indulunk ki, mint ami velünk történt. A szülő efféle esetben még mindig saját fájdalmas múltjával van kapcsolatban, annak hatására cselekszik – nem pedig a gyerek szükségleteinek megfelelően. Ilyenkor fennáll annak a veszélye, hogy nem jön létre igazi szülő-gyerek kapcsolat.

A szörnyűséges bűntett

Volt olyan páciensem, aki nagyon fájlalta, hogy nem tanították hangszeren játszani a szülei, pedig igen nagy tehetséget és kedvet érzett hozzá. Ezért amikor anyuka lett, a kisfiát már 3 évesen beíratta zongoraleckékre, noha a gyermek ezt annyira nem méltányolta. A kissrác egy eleven gyerek volt, gyakran verekedett az óvodában és nehéz volt lekötni a figyelmét. Szülei úgy gondolták, biztos hiperaktív. Egy idő után belátták, hogy a zeneóra tényleg zsákutca, mivel sokkal inkább a foci és a küzdősportok érdeklik a gyereket. Javaslatomra beíratták karatézni, és hétvégéken igyekeztek sokat szaladgálni és focizni vele. Az anyuka végül felnőtt fejjel beiratkozott egy zongoratanárhoz… Minden szülőnek szembe kell néznie a saját múltjával, meg kell értenie a szülei motivációit. Azt, hogy miért bántak vele úgy, ahogy. Azt is, hogy bármennyire úgy tűnt akkor, mégsem az ő hibája volt, ami megtörtént, hanem a szüleié, s megeshet, akik nem direkt csinálták éppen azt, hanem mert mondjuk őket is bántották vagy állami gondozásban nőttek fel, vagy bármi. Nyugodtan lehet haragudni rájuk, ha úgy érzi, csúnyán bántak vele. Igenis megsajnálhatja azt a kisgyereket, aki ő volt, akivel érdemtelenül jártak el, akitől megvonták a szeretetet. Nemegyszer mondják testileg-lelkileg bántalmazott egykori gyerekek – ma már szülők –, hogy „olyan rossz gyerek voltam, megérdemeltem, hogy anyám szíjjal vert”. Amikor azonban megkérdezem tőlük, hogy mégis mit csináltak, rendszerint nem tudják felidézni azt a szörnyűséges bűntettet, amit elkövettek.

 

Nagyszülőnek lenni más minőség

Nagyszülőnek lenni nagyszerű dolog, de sokaknak nem egyszerű megélni, hogy nem ugyanaz a szerepük, mint amilyen apaként és anyaként volt – a saját gyermekük nevelésében. Aki jól teljesített ebben a szerepben, annak az a nehéz, hogy ne szóljon bele mindenbe, ne akarjon mindent előre megmondani, hagyja a saját gyermekét belenőni a szülői szerepbe. Vannak olyan nagyszülők, akik a saját idejükben nem tudták megélni az anyaság, apaság teljes örömét, mert sokat kellett dolgozniuk vagy nem voltak elég érettek rá, vagy egyéb szerencsétlen helyzet miatt maradtak kielégületlenek ebben a szerepükben. Ők sokszor új lehetőségként élik meg az unoka születését. Úgy érzik, eljött az ő idejük, most visszakaphatják a sorstól, amit annak idején elvett tőlük. Ilyenkor a gyermek valódi szülei sokszor háttérbe szorulnak, mert nem akarnak konfrontálódni saját szüleikkel. Olykor maguk is elégtételként élik meg, hogy legalább az ő gyermekük megkapja azt, ami nekik mindig is hiányzott… Csak sajnos ez sokszor csapdahelyzet, mert így újra ők lesznek azok, akik hátrányt szenvednek. Nem ritka, hogy a nagyszülők a szülő jelenlétében minősítik a nevelési elveket, családi szokásokat. Ez felettébb káros, hiszen aláássa a szülők tekintélyét. Bármilyen nehéz is, fontos, hogy megértsük: attól kezdve, hogy családot alapítunk, gyerekünk születik, a szűk család kifejezés ránk, szülőkre és a gyerekekre vonatkozik. Ennek a családnak az értékrendje, nevelési irányelvei a dominánsak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nagyi és a nagypapa ne lennének családtagok, sőt! Igazán szerencsés az a szülő-nagyszülő kapcsolat, amelyben mindenki meg tud maradni a saját szerepében, egymást segítve, kiegészítve – sajnos a tapasztalataim szerint ez elég ritka. Pedig milyen jó lenne egy igazi nagycsalád, amelynek tagjai szeretik egymást annyira, hogy tisztelik a határokat, és nem szólnak bele a másik dolgába, nem minősítik a másikat.

POLGÁR JUDIT szerint

Sokféleképpen lehet sikert elérni. Ha a szülők bíznak a gyerekben és segítik, akkor – mint látjuk – sikerülhet az élete. Én is sikeres lettem. Ezért mondom, hogy a szülőkön sok múlik. Mi nem vagyunk annyira elszántak, mint az én szüleim voltak. Úgy gondoljuk, hogy más utat járunk. A gyerekeknek inkább egy nyitottabb világot szeretnénk adni. De nem azért, mert nekem nem volt jó, amit én kaptam, hanem mert úgy gondolom, hogy egyszerűen más időben élünk. Mások a lehetőségeink is.

 

 

 

 

2016 március 31. Regős Judit

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás