Tényleg ilyen rettenetes szülők vagyunk? – Dr. Csernus ötször
Mintegy hét évvel ezelőtt jelent meg Dr. Csernus Imre Ki nevel a végén? című könyve, a Jaffa Kiadó gondozásában. Az elmúlt időszakban azonban nemhogy érvényt vesztettek volna a gondolatai, de – az elmúlt napok eseményeinek tükrében is (lsd. agresszió) – még nagyobb jelentőséget is kaptak. Néhány gondolatot kiemeltünk a kötetből, azzal a vezérgondolattal, hogy elsősorban magával kell szembenéznie annak, aki gyermeket nevel. Mert a jövőnk forog kockán... És ez a kijelentés sosem volt aktuálisabb, mint 2015-ben.
A megfelelő szülői minta a magyar családok életéből egyszerűen hiányzik. A szülők általában nem tudnak példaképei lenni a gyerekeknek, akik hamar rájönnek arra, hogy a családban kamuzás folyik, sokszor nincs felelősségvállalás sem a racionális tettek, sem az érzelmek területén, hamis az egész felállás, és esetleg azt is megérzik, hogy a szüleik megszürkült, megalkuvó emberek, akik feladták már önmagukat, és kényszerből teszik a dolgukat.
A gyerek a családban egy ideig nem látja a rosszat, mivel a családban az emberek többnyire színjátékot játszanak. A szülők nem mutatják ki, hogy idegesek, feszültek, így a sok lenyelt feszültség következtében egy idő után kialakul a „puskaporos hordó”–effektus. És ha bekövetkezik a robbanás, az kontrollálhatatlan, és mindent megsemmisít.
Sokszor a szülők elráncigálják a gyereket a pszichológushoz, miközben nem tudják, hogy valójában ők maguk a probléma okozói. A kölyök akkor már öt-hat éve különböző testi tüneteket produkált, ez esetben köhögött meg tikjei voltak – rángatóztak a szem és száj körüli izmai –, aminek okára az orvosok nem jöttek rá. Az egyikük felvetette ugyan a „családban” jelen lévő esetleges problémát, de az apa azonnal vadul tagadott. Az orvosok nem tudtak mit tenni, különböző gyógyszerekre állították, amit a gyerek hol szedett, hol nem. Panaszai végül akkor csökkentek, amikor az apa egy másik nő miatt elköltözött.
A szülő sokszor nem is tud miről beszélgetni a gyerekével, így abszolút kapóra jönnek neki a modern világ vívmányai. Manapság a gyerekek tévéznek a legtöbbet a világon. A szülő olyan kocsit vesz, amelynek a fejtámlájában DVD-lejátszó van, majd azt mondja, hopp, ez jó lesz, ezzel is le lehet kötni a gyerek figyelmét a hosszú úton, csak be kell kapcsolni. A gyerek szépen elbambul a film előtt. Minden arra irányul, hogy a gyerek a lehető legkevesebb macerát okozza az én életemben, hiszen egy egoista világban, ahol minden arról szól, hogy „mert megérdemled”, nagyon fontos az én életem.
A rendszerváltás előtt a gyerekek biztonsága látszólag volt csak nagyobb, annak ellenére, hogy az élettempó nem volt ennyire megterhelő. Ám a gyerekek az érzelmek elfojtása miatt ugyanúgy sérültek, mint jelenleg. Az is igaz, hogy a régóta létező alkoholizmus mellett az egyéb szenvedélybetegségek az utóbbi időben komoly méreteket öltöttek Magyarországon. De a családon belüli erőszak éppúgy jelent volt régen is, csak nem kapott ekkora nyilvánosságot. A felnőttekben az önismeret hiánya miatt nagyon nagy mértékű az erőszakra és az agresszióra való hajlam, így ne csodálkozzunk, ha ezt a lelkiállapotot sugározzák a gyerek felé is.
