CsaládTabuGyász

Halottak napja

Legyen ez a nap az emlékezésé

November elseje előtt minden évben krizantémokkal ballagó emberekkel találkozom. A temetők virágokkal telnek meg, gyertyák fénye lobog a korai sötétben. Ilyenkor még azok is ellátogatnak a sírokhoz, akik máskor nem nyitnak be a temető kapuján.

Az ember az egyetlen élőlény, aki felnövekedésének egy bizonyos szakaszában ráébred saját halálának elkerülhetetlenségére. Ezzel a tudattal kell együtt élnünk, mégis, mintha nem igazán akarnánk erről tudomást venni. A hozzátartozóink tőlünk távol halnak meg, nem vagyunk ott mellettük, nem fogjuk a kezüket, így aztán elbúcsúzni sem tudunk. Sok a nehezen feldolgozott gyász, a kétségbeesett, nehezen elszakadó, a szeretett személy halálát tudomásul venni nem akaró gyászoló. Vagy épp a tagadó, aki úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, s így olyan terheket vesz a vállára, ami megnehezíti az életét. Mintha gyászolni is elfelejtettünk volna. Nem elköszönünk, nem megbékélünk, hanem csak haragszunk arra, aki itt hagyott minket.

Hospice házak működnek, idegen – hozzáértő, kedves, szeretettel teli, de mégis idegen – emberek kísérik végig az úton a számunkra kedves embereket, ezzel pedig mi is sokat veszítünk. Jó esetben elfogadjuk a segítségüket, s támogatásukkal képesek vagyunk ott lenni a haldokló mellett. Ám jóval gyakoribb, hogy távol tartjuk magunkat, így aztán nemcsak a búcsú marad el, de nem is tanulunk az eltávozóktól, akik az út végén más összefüggésben látják az élet nagy kérdéseit. Nem halljuk vigasztaló szavaikat, nem látjuk a megbékélésüket, így aztán mi sem tudjuk nyugodtan elengedni a kezüket. Nem tehetünk fel kérdéseket (vagy nem is tudunk már kérdezni?), így válaszoktól fosztjuk (kíméljük?) meg magunkat, miközben úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.

Amikor gyermekünk kérdez bennünket, mert elért abba a korba, hogy már fel tudja fogni saját elmúlásának elkerülhetelenségét, nem lesznek mondataink, csak fél szavaink, elterelő utalásaink. A gyerekek egyébként a mindennapok során ahhoz szoknak hozzá, hogy a halál nem végleges. A számítógépes játékban öt élete van, vagy akár halhatatlan is lehet. Amelyik színész az egyik filmben meghalt, ott szerepel a másikban. Azt jegyzik meg, hogy a halál nem végleges, nem visszafordíthatatlan, hiszen a játékot mindig újra lehet kezdeni. Amikor aztán megérzik ennek ellenkezőjét, mert a mindennapjaikban találkoznak a visszafordíthatatlannal, a megváltoztathatatlannal, felébred bennük a testetlen szorongás. Megnyugtatást, vigasztalást várnak tőlünk, amit csak akkor tudunk megadni nekik, ha mi magunk is megbékéltünk a halállal.

Menjünk el gyermekeinkkel együtt szeretteink sírjához, s ha kérdeznek, válaszoljunk nekik szabadon, saját félelmeinktől mentesen.

Legyen ez a nap az emlékezésé.

2008 október 31. Izsó Ildikó

 
Kölöknet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 
2009 október 30.
birdy
Kedves Ilóca, valahogy az enyémek, amikor ilyen csöppek voltak, nem kérdeztek még, úgyhogy ezt megúsztam, később meg már valahogy nem jöttem zavarba... viszont tavaly ilyenkor olvastam itt a Kölökneten egy cikket, ami érinti az aprókat is, azt most előkerestem neked, nézd meg, talán segít. http://koloknet.hu/414-a-hall-s-a-gyermek Remélem, szépen sikerül a napotok!
2009 október 30.
Ilóca
Rendkívül fontos téma, konkrétabb segítséget is várnék, mit lehet a gyermek (3 éves) halállal kapcsolatos kérdéseire válaszolni, hogy ne kezdjen el rettegni??? Holnap megyünk a temetőbe!!! Előre is köszönöm tapasztalataitokat és tanácsaitokat.
Kölöknet hozzászólás
aláírás