CsaládTabuGyász

Emlékezzünk együtt

A halál és a gyermek

Történelmünkkel egyidős az a szokásunk, hogy halottainkat eltemetjük, meggyászoljuk, és rendszeresen lerójuk előttük tiszteletünket. Régebben a haldokló otthon töltötte utolsó napjait, majd miután elhunyt, a család házában ravatalozták fel, a családtagok mosdatták meg és virrasztottak mellette. Csak ezután történt meg a végső búcsú a temetőben. Így a gyerekek is szemtanúi, sőt, részesei lettek a gyász folyamatának.

Mai világunkban, mint annyi mindenből, a halálból is tabutémát kovácsoltunk. Hozzátartozóinkat ma már nem a család körében éri a halál, hanem kórházban, szeretetotthonban, netán öregek otthonában. A ravatalozás szertartásának helyszíne sem az otthon, hanem a temetők hivatalos ravatalozója. A virrasztás, mosdatás ma már teljesen kikopott a rituálék sorából. A halállal kapcsolatos teendők nagy részét nem a családtagok, hanem vállalkozók végzik el a rokonok figyelő szemeitől távol. Ezért aztán nekünk, felnőtteknek sem mindig van pontos képünk arról, mi is történik ilyenkor, de gyermekeink még nehezebb helyzetben vannak. Pedig kérdeznek ők, bátran, őszintén és kíváncsian, nekünk meg csak egyetlen dolgunk lenne: válaszolni. Ugyanúgy, ahogy ők kérdeznek.

De a legtöbb szülő nem válaszol. Inkább elüti a gyerek kérdését azzal, hogy ő ehhez még kicsi, vagy egész egyszerűen közli vele, hogy ez nem az ő dolga, foglalkozzon mással. Elüti, de nem oldja meg. Mert a gyerek ettől még foglalkozni fog a kérdéssel, ám szegényt még az is magára hagyja a kérdés megválaszolásában, akire leginkább számít a világ és az élet megismerésében: a szülei. De miért nem mernek sokan válaszolni? Mitől félnek, mitől féltik gyermekeiket? Miért tabu a halál (és párja, a születés)? A halál elkerülhetetlen mindannyiunk számára. Egy olyan „rossz”, ami szerves része az életnek, életünknek. Rossz, mert végérvényes, visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan. Fájdalommal és gyásszal jár. És mi sem értjük pontosan, mit is jelent az: meghalni. Azt sem tudjuk, nem is tudhatjuk, mi következik utána. Ezért sokan úgy gondolják, jobb, ha be sem engedik életükbe. Ha kipucolják a család életéből, még akkor is, ha egyébként aktuális lenne beszélni róla, megélni a veszteséget.

Pedig minél őszintébben merünk erről (is) beszélni, annál kevésbé válik félelmetessé. Amikor a gyerek kérdez, beszéljünk róla: mondjuk el az ő szintjén saját élményeinket, tapasztalatainkat és véleményünket. A gyerekek a halál minden részletére kíváncsiak: hogyan történik, milyen érzés, mi van utána. Persze, minél kisebb, annál kevésbé fogja még fel a halál végleges mivoltát, de ha a kérdéseire mindig kap választ, azok szépen, fokozatosan beépülnek az ő világába, gondolkodásába. Elmondhatjuk, hogy mindenki másképp hal meg, hogy a halál után a test már nem érez, nem lát, nem hall. Még arról a kettősségről is beszélhetünk velük, amit test és lélek együttese jelent, ki-ki aszerint, hogy miben hisz. Abba is beavathatjuk a gyereket, hogy a halállal kapcsolatban milyen hiedelmek, hitek vannak. Hogy léteznek olyanok, akik hisznek a túlvilágban, az újjászületésben, de olyanok is akadnak, akik szerint az életnek ott egyszer és mindenkorra vége szakad. Ne próbáljuk meg más dolgokhoz hasonlítgatni a halált; ne mondjuk azt, hogy olyan, mintha aludnál, csak sosem ébredsz fel belőle. Ezzel ugyanis rendesen elvehetjük a kedvét attól, hogy este pihenésre hajtsa a fejét.

Amikor a lányom 2-3 évesen erről kezdett kérdezni, úgy magyaráztam el neki, mi történik, hogy kértem, képzelje el a testét, amit lát a tükörben is, úgy, mint egy dobozt, a lelkét pedig, amivel érez és gondolkodik, mint egy lufit. Amikor a teste meghal, a doboz felnyílik, és a lélek-lufi szabadon elszállhat. Hogy hová, azt éppúgy nem tudjuk, mint azt sem, hogy mi történik a piros lufival, mikor felengedjük a felhők felé. Egy ideig még látni, de egy idő után már nem...

És ha meghal egy hozzátartozó vagy egy szeretett lény, ne titkolózzunk a gyerek előtt. Tudassuk vele a tényt, hogy az, akit szeretett, örökre eltávozott. Ügyeljünk persze arra, hogy mindezt úgy tegyük, hogy ő is értse, felfogja. Fájdalmas lesz neki, ahogy nekünk is, de ez természetes. De ha azt látja, hogy egy ilyen rendkívüli helyzetben az érzései teljesen normálisak, hiszen anya-apa is fájdalmat érez, sír, tudni fogja, hogy ez vele jár. Viszont azt is látni fogja, hogy egy ilyen helyzetben az emberek egymásba kapaszkodnak, és bár idő kell hozzá, de képesek ismét folytatni az életet. Ha tehetjük, vigyük el őt is a temetésre, hadd legyen lehetősége neki is elbúcsúzni attól, akit szeret. De ha mégis úgy gondolnánk, hogy magán a szertartáson nincs helye a gyereknek, legalább pár nappal később vigyük el a temetőbe, hogy megadjuk neki ezt a lehetőséget, illetve megadjuk neki a kérdezés lehetőségét is. Jó ötlet ilyenkor adni a gyereknek egy tárgyat, ami az elhunyt rokonhoz tartozott, ami továbbra is összeköti a gyereket vele.

Mivel közeledik a Halottak Napja, fogjuk kézen gyermekünket, és vigyük ki magunkkal a temetőbe. Mutassuk meg neki felmenői sírját, vigyünk közösen virágot és mécsest, és meséljünk neki, hogy akinek a sírját látja, milyen ember volt, mit csinált, míg élt, mit szeretett és mit nem. És ha sír a veszteség miatt, ne féljünk, hiszen ebből látszik: képes a kötődésre, a szeretetre!

2008 október 30. Szilágyi Diána

 
Kölöknet hozzászólások  
(3 hozzászólás) 
2013 június 27.
L Tünde
Egyetlen cikk sem szól arról h mit és hogyan mnodjon egy szülőpár a gyermekének, az idősebb testvére haláláról, amibe a kisebb már bele születik.A kisebb, aki nem ismerhette az elsőszülőtt ,elvesztett gyeremeket, de benne él a szülei gyászában, az évfordulókat is együtt élik meg, családként.
Saját tapasztalataim alapján azt javasolnám h kezeljük mindig a lehető legtermészetesebben, beszéljünk róla mindig őszintén, igyekezve mindig igazat mondani.Elmondani h fáj a hiánya, megmutatni a fényképet és elmondani h ki volt Ő, pici baba korától a legtermészetesebb módon járni a picivel a temetőbe. Az én kisfiamban semmiylen félelem nincs a sötét temetővel kapocsolatban sem, olyan természetes számára a nővére sírját gondozni és látogatni, mint boltba menni.Az első perctől éreztettük vele h a nővére emlékét őrizni számunkra fontos és szép dolog, ezt adom át, csupa jó érzést.Most már a fiam 3 és fél éves, egyre jobban érti, és egyre változik a benne kialakult kép. Most már érti h ki az akihez megyünk, h mi a kapcsolatuk, h beteg volt és elment az Égbe, Istenhez és h nem tud visszajönni...
Legyünk mindig őszinték, merjünk szomorúak lenni a kicsi gyeremekek előtt is, sírhatunk is és meséljünk, beszéljünk sokat a szeretett és elvesztett hozzátartozókról.
2010 október 29.
szdia
Sz.Ági! Mélységesen egyetértek. Ahogy a cikkben is írtam, nálunk is korán jött elő a kérdés. Hazudni nem akartam neki, elhessegetni azzal, hogy te ehhez még kicsi vagy, talán a lehető legrosszabb, amit tehet egy szülő, ezért megpróbáltam válaszolni.

Őszintén, azt, amit gondolok, úgy, hogy lehetőleg megértse. Nem volt könnyű - és lehet, hogy más számára butaságnak is tűnik, szerintem szép és a gyereknek is emészthető metaforája ez a halálnak -, de azt mondta, számára érthető. Az biztos, hogy azóta is sokszor felmerült a téma, sokszor beszélgettünk róla, és valahogy nincs benne eszelős félelem ezzel kapcsolatban.

Idén sajnos megtapasztalta élesben is a veszteséget, amikor meghalt a nagymamája. Szerintem elképesztő természetességgel küzdött-küzd meg vele, persze, volt és van is időnként sírás, de nagyon érdekesen és komplexen ki is fejezi az érzéseit. Szóval, úgy érzem, nem tettem neki rosszat azzal, hogy nem kezeltük tabuként a halált, sőt. Ezért merek másokat is bíztatni arra, beszéljenek nyugodtan a gyerekkel bármiről, ami felmerül benne és amit amúgy a társadalom szeret agyonhallgatni.
2010 október 29.
Sz.Ági
Ami a szülőkben fel szokott vetődni,mint nagy kérdés a következő:
Mikor érdemes a gyereknek az igazat elmondani? (legyen ez bármi)
Mert lehet,hogy már 2 évesen megkérdezi de érezzük,hogy ő még ezt nem fogná fel. Vagy ilyenkor az jön,hogy amikor a gyerek valamiről feltesz egy kérdést az azért van mert már ő eljutott egy olyan szintre,hogy szeretné tudni,hogy tényleg mi is történik?
Ezek csak költői kérdések voltak.
Amit most kivételesen meg is válaszolok:)
Amikor egy gyerek teljesen önszántából valamiről kérdez - tehát semmilyen külső hatás nincs, gondolok itt egy elcsípett beszélgetésre vagy hasonló befolyásoltságra - akkor érdemes megragadni az alkalmat és elmondani úgy,hogy megértse a valóságot.
Kölöknet hozzászólás
aláírás