CsaládKonfliktusMit tegyek ha…

Mindennapi történeteink

Rajtakaptalak!

„Már megint összepiszkoltad a ruhád!” „Nézd meg, mit csináltál már megint!” „Ugye megmondtam, hogy ez lesz belőle?!” Ismerős mondatok? Nap mint nap halljuk és mondjuk őket. Adjuk és kapjuk. Észre se vesszük, hogyan válunk általuk egy vesztes meccs játékosává.

Révedjünk el egy kicsit a múltban...

Édesanya hányszor összeszidott bennünket, mert nem úgy tettünk, mint kellett volna... Mi hányszor megdorgáltuk szerelmetes gyermekünket, mert már megint rossz fát tett a tűzre... És hányszor panaszkodtunk már baráti körben, hogy életünk párja megint nem vigyázott a gyerekre, nem mosolygott Anyukára, a kollégái több pénzt visznek haza, és sorolhatnám...

Miért is? Miért jó nekünk, ha beigazolódik a negatív elvárásunk? Erkölcsi győzelem? Elégtétel? És ettől boldogabbak leszünk? Ettől leszünk boldogabbak?

Nem. Nem és nem.

A kisgyermek édesanyja tekintetébe kapaszkodik, az ő tükrébe néz, az ő szemével lát. Amit hall tőle, elhiszi. Hiszen Anya mondta! Ha azt hallja állandóan, hogy ő ügyetlen, buta, engedetlen, rendetlen, – elfogadja. Olyanná válik. Minek elpakolni, anyának úgysem jó. Akkor rakja el ő! Minek vigyázni a ruhára, hiszen csak azt lesi, mikor kerül rá az első folt. Akkor essünk túl rajta minél előbb! Minek tanuljak, hiszen sose dicsér meg, évek múltán is emlegeti azt a régi fekete pontot!

Nem lehetne másként? Dicsérni minden lehetséges alkalommal, örömet szerezni neki és magunknak. „Ma már sokkal ügyesebb voltál!” „De jó! Milyen szépen elraktad a holmidat!”

De söpörhetünk az iskola háza táján is.

A mai magyar pedagógia sajnos a „rajtakaptalak” térfélen játszik. Azért feleltetek, hogy kiderüljön, mit nem tud a diák. A röpdolgozatot direkt ezért találták ki. 20 büntetésre jut 1 dicséret. Jól van ez így? Nagyon nem. A kisiskolás a tanító néniben az anyát látja, az iskolában az ő szemével nézi a világot, önmagát. A sok korholás éppolyan káros, mint amilyen építő lenne a megerősítés, a dicséret. Nem kell elvtelenül, mindent felértékelni. Ellenkezőleg. Helye van a kritikának, de szeretettel, segítőkészen fogalmazva. „Érted haragszom...”

Ezért is jó a szöveges értékelés. Egy kettes mit mond? Buta vagy. Így születtél, ilyen maradsz. Míg ha leírom, miben kell még nagyon sok segítség, gyakorlás, mi az a következő lépcsőfok, ahova fel tud lépni, az építi a gyerek személyiségét. Feltárja a hiányosságot, megmutatja az utat, amerre haladni kell, azt a szintet, amit el tud érni, és ahonnan tovább tud majd lépni. Nem azt közvetíti a gyereknek, hogy állapota végleges, hogy ilyen és ilyen is marad, hanem biztatja, törekedjen többre. Mert képes rá.

Ha „játszmázom”, az örömöm mindössze ennyi: „Na, ugye, hogy nekem lett igazam?” Ha az örömforrást keresem, többre jutok. Messzebbre. Egy szép világba. Legyünk minél többen benne!

2009 március 18. Kati tanító néni

 
Kölöknet hozzászólások  
(4 hozzászólás) 
2009 április 07.
 
Mi hatodikos of. mondtuk (mi=szülők)talán jobb lenne néha dicsérni a gyerekeketmint mindig csak a rosszat kiemelni. A válasz: tényleg? de csak jót akartam, hogy tudja mit nem tud. És maradt minden a régiben. hál’istennek nyugdíjba ment a tanár, csak közben a gyerekek elvégezték a 8. osztályt.
2009 március 25.
 
Szerencsére a mi iskolánkban ilyen szöveges értékelést kapnak a gyerekek. Hihtetlenül jó, motiváló, előremutató, személyreszóló. A gyereknek szól: Kedves Gergő!:), és még a hibákat is úgy fogalmazzák meg, hogy ösztönözzön a javításra: Látom, már ez is jobban megy... Bár nekem is sikerülne otthon így nevelni a gyerekeket! Ez a Lépésről lépésre program, de vannak még hasonlók. Érdemes erre is figyelni az iskolaválasztáskor.
2009 március 19.
 
Egyetértek a cikkiróval, csak kérdés, hány nemzedék kell még ahhoz, hogy szépen lassan kikopjon ez a fajta hozzáállás a gyereknevelésből. Hiszen anyáink-apáink is így nevelődtek, ők is így neveltek minket, így ha mi nem szeretnénk elkövetni ugyanezt a hibát, akkor nagyon tudatosan, nagyon odafigyelve kell a gyerek felé fordulni. Ami, attól tartok, sok szülőtársnak nem megy, vagy mert nem is érzi ennek szükségét - esetleg eszébe sem jut -, vagy azért, mert nincs rá energiája. Megjegyzem, második esettel olykor én is szenvedek és szenvedést okozok...
2009 március 18.
 
Igen! Ha tanító nénit keresnék leendő elsősömnek, vagy kisiskolás gyermekemnek, elvinném ezt az írást a szóba jöhető tanító néniknek, és részletes, kifejtő véleményt kérnék tőlük ezzel kapcsolatban. Amelyikük értőn viszonyulna, ő lenne a kiválasztott.
Összes hozzászólás (4) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás