CsaládKonfliktusMit tegyek ha…

Puha szülők, kemény gyerekek

A legújabb iskolai botrány krónikája szerint egy középiskolában a tanár épp a vizsgaeredményt közölte a gyerekkel és a szülővel, amikor a fiú ököllel támadt a tanárra, aki a tanáriba menekült. Arról nem szólnak a hírek, mit tett eközben a szülő...

Egy házaspár érkezett hozzánk két óvodáskorú gyerekkel. A szülők tehetetlenül, félénken ültek, míg a két kisfiú goromba szavakkal és tettekkel terrorizálták őket. A beszélgetés közben kiderült, hogy otthon is minden úgy történik, ahogy a fiúk akarják, a szülők szinte félnek tőlük. A lakás csatatér, a kapcsolatuk, az otthonuk nyugalma romokban.

Egy másik családban az erőtlen anya nem bírt kamasz lányaival, akik egyre szélsőségesebb viselkedéssel provokálták őt. Segítségképpen a családdal együtt, a lányok aktív és lelkes, kreatív együttműködésével létrehoztunk egy „családi szabályrendszert”, kevés, de fontos szabállyal, arról, hogy mit lehet és mit nem, hol a határ. A következő alkalommal a lányok elkeseredve mondták el, hogy felesleges volt minden, az anyjuk nem kéri számon a szabályok betartását, azt csinálnak továbbra is, amit akarnak.

Lehet, hogy tévesen értelmezett szeretet fejeződik ki ebben az engedékeny magatartásformában, lehet, hogy önbizalomhiány, és az is előfordulhat, hogy a gyermekkori kemény szigorúság rossz emléke billenti a szülőket a másik véglet felé. Azonban a túlzott engedékenység ugyanúgy szorongást vált ki a gyerekből, mint a túlzott szigor. Nyugtalan lesz, nem érzi magát biztonságban. Nem tud tájékozódni a világban, nem ismeri meg a normákat, a szabályokat, nem tudja, mit csinál jól, mit rosszul. Bizonytalanságát növeli az a félelem, hogy lám, a szülei őt sem képesek kordában tartani, mi lesz, ha bajba kerül, hogy fogják őt megvédeni bármitől, bárkitől is, ha szüksége lenne rá?

Egy gyerek akkor érzi magát biztonságban, ha azt tapasztalja, hogy erős szülei vannak, és tudja, mit lehet és mit nem. Ha erőtlenséget és bizonytalanságot tapasztal, önmagának alkot túlzott szabályokat, vagy a saját kezébe veszi az irányítást. Uralkodik a szülőkön és a családon, a környezetén. Szélsőséges esetekben kiprovokálja, hogy tekintélyszemélyek mondják meg, meddig mehet el (ilyen lehet a rendőrség, vagy különböző destruktív csoportok, esetleg szekták vezetői, stb.).

A határok, szabályok, normák megalkotása szülői feladat, és ezt a gyermek biztonságérzete is megkívánja. Emellett az életkornak megfelelően a lényeges kereteken belül engedjük meg, hogy dönthessen és választhasson mindenben, ami a kereteken belül marad. Azokban a dolgokban azonban, amikben a gyermek fejlődéséhez szükséges, következetesen és nyugodtan követelhetünk. Természetesen ez nem zárja ki a bensőséges, harmonikus családi légkört, sőt nélkülözhetetlen összetevője, alapja annak.

Lehet, hogy semmi köze nincs az idézett iskolai eseményeknek a hozzá kapcsolódó gondolataimhoz, de talán mégsem baj, sőt remélem, sokaknak hasznos lehet, hogy eszembe jutottak.

2010 január 30. Horváth Magdolna

 
Kölöknet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 
2010 február 14.
Manguszta
Ó, yess! Eszembe jut az a gyerekcsoport, akik a tornán előttünk vannak. Legalább öt szorongó gyerek téblábol tétován a felnőtt öltözőben, amíg a tökéletes sminkű mamák odakint kluboznak, és nem azzal törődnek, hogy végre a gyerekeikkel beszélgessenek, öltöztessék őket, miegymás. A kölkök azt se tudják, hogy vonják magukra a figyelmet. Ki nyafogással, ki a színes ceruzák szétszórásával (mi a fenének egy tornaöltözőben ceruzát tartani???) Az egyik kislányt "Kisfőnök"-nek nevezi az anyja és állandóan döntésre kényszeríti: melyik zoknidat akarod előbb felvenni? Hova menjünk torna után? Mit akarsz vacsorázni? Szerencsétlen gyerekről ordít, hogy önfeledt szeretne lenni, impulzívan cselekedni és erős (egyenlő megbízható!!!) szülőre támaszkodni. Közben a mama nem felejti el hirdetni, mennyi gond neki ez a gyerek, akit folyton ki kell szolgálnia. Ezzel ez a barom mama csak a feszültséget gerjeszti, és még csak tudatában sincs. Hááát, lehet, hogy előbb tényleg jogosítványt kellene szerezni a gyerekvállaláshoz!!!!! Vagy a felettünk lakó művészné: amikor járni tanult a gyerek, ovációval fogadták a csetlő-boltó rohanását, annak örültek, ha jóóóól odaverte a lábát. Ebből a gyerek nem azt szűrte le, hogy a járásának örülnek, hanem az odaverésnek. Na, azóta odaver mindent: lábat, távirányítót, a papa mobilját. És nem érti, mitől ideges a papa, ha a mobillal püföli a tereptárgyakat... A gyerek apró korától máris rögtön csodálatos értelemszivacs, bármit el lehet mgyarázni neki, de ugye ez is, meg a kőkemény következetesség is nagyon-nagyon melós dolog... Az egyszer szabad, egyszer nem-dolgok irdatlan veszélyesek. Nem is tudjuk, mennyire. Kétséget teremt a gyerekben, feszültséget, nem adja meg azt a nyugalomérzetet és biztonságot, amire szüksége lenne. Na persze fel fog nőni enélkül is, és többé-kevésbé rendesen, akkor meg, minek is beszélünk róla...
Kölöknet hozzászólás
aláírás