CsaládCsaládi szerepekSzülő

Apablog - Piknik vagy gyorsétterem?

A múlt héten említett porcelános-szertartásos szervírozási igények kiéléséhez nemcsak Blanka étvágyára és az én időmre volt szükség – amely utóbbiért nemcsak a főtanárurakat, de a szaktársak nagy részét is hála illeti – hanem pompás tananyagokra is. 

Egyrészt a Churchill-féle Klasszikus vendéglátás kötetet használtuk, amelyet Judittól kaptunk, aki akkor a szomszédasszonyunk volt, másrészt pedig a Gosford Park című filmet. A könyvet naponta lapozgattuk, a filmet hetente megnéztünk, szövegét (különösen Blanka) fejből tudtuk.

Alig várom már az alkalmat, hogy a filmet Zsófival is megnézhessem. A könyvet már forgattuk, de nem nagy sikerrel: Zsófit csak a garden partyra felállított sátor érdekli belőle, meg a (Churchill) néni, mert annak a képen van egy kutyája. Meg egy játék is: az egyik fotón szereplő üvegből kihúzni a dugót, tölteni belőle, koccintani a poharakkal és felfalni az összes gyümölcsöt és a fürjtojásokat is.


A könyvben szereplő sütiket viszont nem szereti. Mármint nézegetni vagy játékból megenni. A süti számára nem játék. Az édesszájúság komoly dolog, amit csak a valóságban lehet kiélni – ha nem is mindjárt sütivel, akkor csotival, cutortával. Ilyeneket játékból csak a gonosz és a jó sasok meg a csigák meg a rókák esznek, meg a csotievő Manfréd.

Ha a sütik közül lehetne válogatni Zsófi biztosan azt a mignon-félét választaná, amely az egyik zentai cukrászda specialitása. Ezt mi kiskorunkban is rózsaszíntetejűnek hívtuk, Zsófi is így ismerte meg, de ő a „malacformájú rózsaszín sütinek” is szokta nevezni. Azt, hogy az édesség furcsa, kúpszerű formája miért emlékezteti őt a malacéra, tőle kellene megkérdezni. De e kérdés feltételétől most eltekintek, mert, ha eszébe juttatom a rózsaszíntetejűt, képes lesz és Zentáig üldöz, hogy hozzak neki belőle, de mindjárt tettőt. S ha hoznék is neki, akkor se kapnék más választ, mint: „Nevezzük inkább malacszínű, rózsszínformájú sütinek?!”.

A Gosford Park egyébként Blankának nemcsak az angol étkezési-terítési kultúrába való bevezetésében játszott szerepet, de szertelenségeinek megfékezéséhez is segítséget nyújtott – egy rövid ideig. A filmben Lady Sylvia zokogva cirkuszol, mire a férje (lord Stockbridge) angolhidegen rászól: „Hagyd abba a hisztit! Még azt hiszik, olasz vagy!”. No, ezt sokat mondogattam Blankának. Később már Zsófinak is, bár ő még nem látta a filmet. De már nem mondogatom. Mert a poén azóta lelövésre került. Puff lett neki!

Ugyanis a következő történet esett meg velünk, a nyáron, Lindoszban. A Pefkoszba visszavivő esti buszt vártuk, s indulásig volt még idő bemenni egy önkiszolgálófélébe, vacsorára meg másnap ebédre valót venni. Megkértem Blankát, hogy amíg az anyjával válogatunk-vásárolunk, osztunk meg szorzunk, vigyázzon Zsófira. Erre ő szórakoztatni kezdte a kicsit, amiből a polcok közti futkosás kerekedett és nagy hangoskodás.

A feleségem már a pénztárnál állt, amikor a gyerekeket imígyen próbáltam leszerelni: „Hagyjátok abba a cirkuszt! A végén még majd azt hiszik, olaszok vagyunk!”. Be sem fejezhettem a felszólítást, amikor eljött a „vég”: a pénztárosnő inkább megállapította, semmint legalább megkérdezte volna, hogy olaszok vagyunk. Ami persze nem lenne baj.

Ha úgy lenne bizonyára Firenzében laknánk. Én az EUI-n tanítanék egy csomó pénzért és a lakásunk ablakából a dómkupolára látnánk. Mint a Szoba kilátással című film szereplői is, amely film szintén nagy kedvencünk volt Blankával. Zsófi még azt sem látta.

Egyébként e filmben is vannak nagyszerű étkezési jelenetek. Azt hiszem az emlegetett tananyagok közül a film piknik-jelenetét sem szabad kihagynom. Ezt a tananyagot olyan jól elsajátítottuk, hogy amikor fedeles kosarakkal, porcelánokkal, késekkel-villákkal, hímzett szalvétákkal a Városligetbe vonultunk ki piknikezni, mindenki hülyének nézett bennünket, vagy ha nem, akkor a jelenetünket rögzítő kamerát keresték. Ha most mindezek után a kedves olvasó azt hiszi, hogy Blankából sznob kisasszonyt sikerült nevelnem, nagyon téved.

Sőt! Blanka, hogy ennek a látszatát is elkerülje, lázad. Ma már meg sem terít, se magának se másnak, műanyaggal eszik műanyagból, sokszor műanyagot is, gyorséttermekről, és garden partyk sem érdeklik. Helyettük szívesebben kuksol szobákban, a telefonján pötyögtetve.

És ami a legszörnyűbb: a komolyzene sem érdekli már, s az Operába sem jön velem. Hanem: énekes-jelölt faktorokat néz internetről letöltött tévéműsorokban. S még izgul is értük, jobban, mint mondjuk szegény Toscáért. Az ifjú tehetségekért(?), akiket igaz, csak a műsorból való kiesés veszélye fenyeget, érdemes szorítani, hiszen a kiesés sorrendjét a néző nem ismeri.

Tosca viszont biztos kieső, pontosabban kiugró, felesleges izgalmakat generálni érte. Izgulni érte csak az első (tájékozatlan) alkalommal lehet. Blankát ettől megóvtam, jó pár éve már ennek. Zsófit viszont nem fogom: izguljon legalább egyszer Toscáért, még mielőtt ő is kis faktorok kiesési sorrendjén gyötrődik.

Zsófit persze Tosca még nem nagyon érdekli. Tudja róla, hogy az Operaházban „lakik”. És: róla nevezet el az Ikeában vásárolt fehér pockot, a barna patkányt pedig Cavaradossiról, a feketét meg persze Scarpiáról – egy rádiós Tosca-közvetítés végighallgatását követően.

Zsófit a napokban a Mikulás izgatta. És izgatja utólagosan is. Krampuszostól persze.

Raffay Endre

Kapcsolódó:

Apablog - A cambridge-i herceg és a cukorkás fiók

Apablog - Zsófi a mikulástól is fél

Apablog - Az ősanya portréja

2012 december 15. Raffay Endre

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás