Apablog - Bújócska a szekrényben
A nagy Geronimós-múmiás játékban pillanatok alatt el szokott fogyni a wc-papírunk. Ezt pótolandó valamelyik este is le kellett lemenni a nullás boltba. Zsófi és az anyja vállalkoztak a vásárlásra. Mivel Zsófi már az indulás előtt kijelentette „Mindenáron venni akarok magamnak mindent!” kíváncsian vártam a nullás-bolti vásárlás eredményét.
Nem kellett csalódnom: Zsófi egy sellő-figurával tért vissza. Mielőtt megmutatta volna nekem, még kinn az előszobában megkérdezte az anyját: „Nem gondolod, hogy apa el fog ájulni?”. Miközben már elborzadva szemléltem a szörnyszülöttet, akinek „uszonyája” van, megtudtam: „Anya kénytelen volt megvenni!”.
Én meg aztán kénytelen voltam vele aludni. „Összebarátságolásunk” ennek ellenére sem történt meg. És szerencsére nem álmodtam azt, hogy sellőkkel cicázom, vagy cicózom vagy a sellő maga a Cicáné. De szerencsére azt sem, hogy Pompom vagyok Picúr fején, sem azt, hogy Geronimo vagyok múmiavadászaton. És azt sem, hogy véletlenül gonosz lettem volna, mint mondjuk egy trolin tomboló jegyellenőr.
A Geornimós-múmiás játék mellett most a bújócskának sötétedés utáni változata a nagy kedvenc, amelyre Blanka is kapható. Estefelé, amikor kinn már sötét van, előkeressük a kis kézilámpát, a nagy lámpákat pedig lekapcsoljuk, s indulhat a játék. Zsófi velem együtt szokott csak elbújni. Azt, hogy mitől fél, ő maga fogalmazta meg: „Nem merek egyedül elbújni, félek, hogy nem találtok meg!”.
Úgy látszik, a jó múltkor alaposan megijesztettük. Egy hatalmas ruhaboltban jártunk kabátot venni. Zsófi minduntalan eltűnt, pontosabban: elbújt előlünk. Ruhák közé, próbafülkébe, pult alá. Ő ezt igen élvezte, de én, az anyjával egyetemben, majd’ megőrültem: mi lesz, ha nem találjuk meg? Elmondtuk a kisasszonynak a játék veszélyeit.
A figyelmeztetést ott még nem, de azóta komolyan vette, és itthon is szem előtt tartja. Abból, hogy Blankát itthon mindig meg szoktuk találni, egyelőre még nem vont le általános érvényű következtetést.
Egyszer tehát Zsófival közösen rejtőzünk búvóhelyre és Blanka a kereső. Másszor meg mi kutatunk Blanka után. Ez előtt persze számolunk, tízig. Ma már Zsófi számol, de régebben ez rám volt bízva. Előfordult persze, hogy Zsófinak közbe kellett szólnia, mondván például azt, hogy kihagytam a tizenhatot. Ami az ő szájából a következőképp hangzott: „Tihagytad a tizenhatot!”
A teresés, akarom mondani, a keresés nem a vak sötétben történik, tapogatódzva, hanem a már említett kis kézilámpa fényének a segítségével. Remek szórakozás bevilágítani az ágyak alá, az ágyneműk közé, be a szekrénybe, a fotel és az ajtószárnyak meg az előszobai függöny mögé, az asztalok alá, be a kádba és a mosógép mellé, annak ellenére, hogy a megnyúlt és így ismeretlen árnyak ijesztőek is tudnak lenni.
De az árnyakat figyelni nincs idő: Blankát a lehető legrövidebb idő alatt kell előkeríteni. Gyakran maradok így egyedül sötétben, miközben Zsófi előrerohan, a lámpával pásztázva a lehetséges rejtekeket. Néha a nem lehetséges rejtekeket is (ha nem tévedek: kereste már Blankát fiókban is). De én nem félek a sötétben, attól sem, hogy ebben a hatalmas lakásban esetleg elvesznék.
Kiskoromban pedig elbújni sem féltem. Egyszer alaposan megijesztettem otthon mindenkit. Valamin megsértődhettem, ezért elrejtőztem. Nem túl különös helyre: csak a nagymamámékhoz mentem át, s ott a konyhában a tűzhely mellé kuporodtam.
Eltűnésemet szinte azonnal észrevették és keresni kezdtek. Amit én a konyhából az udvarra kilesve elég jól figyelemmel tudtam kísérni. Szüleim és nagyszüleim ijedelmét nyilván fokozta, hogy eltűnésemet a nyitva talált kapuval hozták összefüggésbe. Nagyapám így biciklire pattant, s indult bejárni a szomszédos utcákat, apu meg autóba ült, s távolabb keresett. Anyu meg nagymamám az udvar közepén sopánkodott –a konyhából ezt jól láthattam – talán húgom is ott sertepertélt körülöttük. Végül mégiscsak megunhattam a dolgot – talán a keresőket is megsajnáltam – és előjöttem.
A folytatást már nem tudom felidézni, engem is biztos jól megijesztgettek. No. majd megkérdezem anyut. Telefonon csak. Most volt ugyan nálunk vendégségben, de ez a téma nem került elő. Néhány kurta nap alatt még csak a blog-bejegyzéseim elolvasására sem volt ideje, nemhogy régi dolgok felelevenítésére. Pláne úgy nem, hogy Zsófi mellett mással, mint Zsófival, nem lehet foglakozni. Sietett is azután a mami haza, kipihenni a geronimós és más fáradalmakat.
Kiskoromban az elbújástól tehát nem, de valami mástól igencsak féltem. Méghozzá a nagyszobai úgynevezett boszirkaszekrénytől. A szoba már ismerős az olvasóim számára: benne függ az ősanya már emlegetett portréfotója. No, de ez a kiskoromban még nem ott volt felakasztva. Ott volt viszont, s mind a mai napig ott is van a boszirkaszekrény.
Ez egy szekrénysornak a szoba sötét szögletében álló kétajtós darabja. Valami vagy valaki miatt azt hittem róla, hogy boszorkány lakik benne. A szekrénnyel máig nem vagyok kibékülve. Anyósom, amikor a múltkor kijelentette, hogy nekünk (a sok holminknak) egy szekrénysor kellene, rögtön a boszirkaszekrény réme villant fel előttem. Szekrénysor? Hogy boszorkányok költözzenek bele?
Egyébként szekrénysor nélkül is alig férünk el a kicsiny lakásunkba. Remélem senki sem fog meglepni bennünket egy ilyen darabbal. A karácsonyt szerencsésen megúsztuk. Egy szekrénysor boszorkány nélkül is rémisztő darab lenne nálunk. Máshol is az.
Lányaim szerencsére nem félnek a szekrényektől. Így aztán bújócska közben, a kézilámpa remegő fényénél Blankára gyakran a szekrényben találunk, s Zsófi is gyakran csábítana arra, hogy a ruhák közé bújjunk. Én inkább más helyeket részesítek előnyben, mondván: a ruhásszekrényünk régi darab, vigyázni kell rá.
Egyébként: valóban régi. Egy lomtalanításkor az Operával átellenben találtam rá. Az úton állt, hátat fordítva a Művész kávéháznak. Az Operát nézte. Nálunk meg operákat hallgat. Ha nyugton hagyják s nem épp beléje bújnak.
Raffay Endre
