CsaládCsaládi szerepekSzülő

Apablog - A fekete cica

Zsófi érdeklődését nemcsak a magyar népmesék juhászai keltették fel, hanem a parasztjai is. Csillogó szemmel rohant ki utánam a konyhába: „Apa, a mesében van egy paraszt!”. Erre azt találtam mondani, hogy van itthon is.

Blanka ugyanis épp akkor hagyott fel a tányér használatával és csomagolópapírról és vágódeszkáról kezdett enni. Mindez látványnak is borzasztó volt, s ha hozzászámítom a hagymaszagot is, egyenesen kétségbeejtő. Legközelebb a márványasztalról fog szalonnázni? Legközelebb? Amíg én Pécsen vagyok, biztosan már most is ezt teszi.

Valamelyik nap viszont nem hagymaszag, hanem füstölt sonkáé lepett meg és el bennünket. De ez nem ám a konyhából kiindulva töltötte meg a lakást, hanem Blanka ágyának irányából. Hamar végére jártam az esetnek, és kiderült: Blanka sonkát csempészett az ágyába, s azt a paplan alatt kívánta elfogyasztani. Nemcsak kívánta, de el is fogyasztotta. S közben szülei sonkaszag-aggodalmán jót mulatott.

Tegnapelőtt pedig: Zsófi is az ágyában fejezet be a vacsoráját, olajbogyókat majszolva, amelyeket ő obádónak nevez. A kézmosás elmaradt (a fogmosásról nem is beszélve) és így altatáskor olajbogyó szagú kézzel birizgálta az arcomat és a fülcimpámat. Nem volt már kedvem-erőm a fürdőszobába való kivezénylést levezényelni, kézmosást rendezni, aztán az átnedvesedett pizsamát kicserélni, majd újra alvás-közeli helyzetet teremteni, így némán tűrtem az obádó-szagot.

Zsófinak a népmesék fekete kakasa is tetszett. Korábban volt egy fekete kedvence, nem kakas, de cica. Kedvence volt, annak ellenére, hogy élőben (még) sosem látta. Ez a cica ugyanis pécsi. Kedvence volt azóta, hogy egyszer elmeséltem róla azt az igaz történetet, hogy beszökött az előadótermembe (a 106-os nagyelőadóba). Azokban az időkben (még a kanizsai juhász meséje előtti időkről van szó) mindig így kellett az esti mesét kezdenem:

Pécsen, ahol apa tanít, van egy fekete cica. Ez a fekete cica egyszer beszökött apa előadótermébe és benn is maradt az előadás végéig. A diákoknak ez tetszett és apa sem bánta. A cica pedig igen jól érezte magát, még játszott is a vetítővászon zsinórjával, amit jól meg is pofozott. A cica igencsak jól érezte magát, még hempergett is, hiszen benn jó meleg volt, kinn pedig hideg. Márpedig a cicák a meleget szeretik, még dorombolnak is neki.

A történet aztán minden héten bővült – a cicával hetente összefutottam, ami nem csoda, hiszen a cica ott élt (s remélem él is) a Művészeti Kar régi épülete kertjében. A mese így folytatódott:

A múltkor a fekete cica ott ült az egyetem bejáratának küszöbén és napozott. Mert a cicák a napot és a meleget szeretik, még dorombolnak is neki.

A fekete cicával a héten is találkoztam. Jött szembe, az egyetemhez vezető úton. Jött, nyávogott és hízelegni akart. Jött, hízelgett és dorombolt. No, akkor én felhívtam Zsófit, meg Blankát telefonon, hogy ti is halljátok a cica hangját.

Ez valóban így történt. Zsófi már nem emlékszik rá, hogy tényleg hallotta-e a mobil közvetítette macskanyávogást. Most, hogy Pécsen voltam, sehol sem láttam a fekete cicát. Már azt hittem, hogy elveszett, amikor a diákok elmondták, hogy fiai születtek és most velük foglalkozik.

A mese hétről hétre bővült, végül olyan terjedelmes lett, hogy az epizódok egymásra következését is nehéz volt fejben tartani. Egyrészt. Másrészt a hosszú esti mesével Zsófi altatása igencsak elhúzódott. Amikor már Zsófi is kezdte unni a fekete cicát, gyorsan megfeledkeztünk róla.

De nem teljesen. Az ősszel történt, és el is meséltem Zsófinak, hogy Klári mami háza tetején, a dudacserepeken ülve egy fekete (alkonyatban fekete?) macskát láttam. No, Zsófi azonnal közölte, hogy az nem lehetett más, csak a pécsi fekete cica. A pécsiről a lányoknak annak idején képet is készítettem. Ezt néha megnézem.

A Művészeti Kar régi épületét nemcsak a cica miatt szerettem. Hanem: ott egy épületben voltunk a zenészekkel. Nemegyszer fogadott ott, már a kertbe való belépéskor énekszó és muzsika. Volt olyan is, hogy Puccini áriára érkeztem (naná, hogy a Gianni Schicchi Laurettájáéra)! Amely kitartott egészen a tanszéki irodáig való felérkezésemig, és a szoba ablakának kitárását is megvárta.

Akárcsak a már emlegetett filmben (a Szoba kilátással címűben, amelyet Zsófi azóta sem látott még, Blankát meg mostanában már nem érdekli) . Igaz, ott az áriára Firenzére tárult ki az ablak. Ott: székesegyházi kupola, itt székesegyházi torony, mindjárt négy is! A Zsolnayban a tanszéki irodából kitekintve viszont csak kéményeket látok (négynél többet is áll belőlük), a zenészek meg csak a negyed túlsó oldalán játszanak, ott is csak hangszigetelt szobákban.

A lányok már egy kicsit unják Pécset: nem csoda, hiszen az utóbbi hetekben több időt töltöttem ott, mint szoktam. Vizsgaidőszak volt ugyanis – éjjelekbe nyúló vizsgáztatásokkal. Amit a magam részéről elég jól bírtam, köszönve lányaimnak, akik éjjel-nappali szolgálatra képeztek ki.

Nemcsak jól bírtam, de gyakran jót is szórakoztam: megtudtam, hogy a Brancacci-kápolnában Mussolini festett és nem Masaccio, megtudtam, hogy a régi görögök az olimpiai játékokat az Olümposzon tartották és ott fenn építették fel az olympiai Zeusz-templomot is.

De senki sem überelte egy régi hallgatómnak állítását, aki szerint a Mátyás templomban véres és égő áldozatot szokás bemutatni – a múltban is és manapság is! A templomban benn vér folyik és lobogva ég az áldozati oltár tüze, amelyről a templom kéményei is tanúskodnak. A kérdésemre pedig: ki élt előbb Mátyás király vagy Ferenc Jóska azt a választ kaptam: „Attól függ, honnan nézzük!”.

A lányaim elől Pécsre menekültem pihenni, de aztán igyekeztem haza: vizsgafáradalmaimat a lányok társaságában kipihenni.

Raffay Endre
 

2013 február 17. Raffay Endre

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás