A Lecke
Azt mindig tudtam, hogy egyszer eljő az a nap is, amikor nem tudok majd segíteni a gyereknek a leckében, de hogy rögtön a harmadik napon bekövetkezik, ahogy elkezdtük az ötödik évfolyamot – azt nem gondoltam volna.
A matematika sokak mumusa, két kivétel azonban biztosan akad: a gyerek meg én. Mindketten szeretjük, bírjuk, értjük. A Lecke ezúttal azonban kifogott rajta.
„Tedd csak le, befejezem a mosogatást, azt’ megnézem…” – lazáztam, gondoltam, tíz perc, és megkezdhetem jól megérdemelt pihenésem, vagyis húzok aludni, mert hulla vagyok.
Az első félóra észrevétlen elröpült, csakúgy, mint az álom a szememből. Hitetlenkedve forgattam a fejem, de senki nem akadt a konyhában, aki biztatott vagy gúnyolódott volna, évek óta ketten vagyunk: a gyerek és én. Meg a Macska. Most még a Lecke is.
És Lecke nem adta magát könnyen. Jobban mondva, sehogy sem. Újra és újra nekikezdtem, változtattam a módszeren, a hozzáálláson, a testtartáson – semmi eredmény. Már nyúltam a telefonért, amikor eszembe jutott, hogy éjfél felé jár, s mióta Macska egy számára nyilvánvalóan unalmas éjszakán egy mozdulattal felhívta az összes viberes ismerősömet, tartózkodtam a kilenc utáni híváskezdeményezésektől.
Most mi lesz? Nem a Leckével: velem... Innentől fogva ez lesz, és már nem kapok más szerepet, mint a konyhai személyzetét, a mosodásét és a sofőrszolgálatét? Ezért tanultam és dolgozom vagy 30 éve matematikai alapokon, hogy egy ötödikes mateklecke fügét mutasson nekem? Ez a harmadik nap, és lesz még vagy háromezer… Éjjel egykor feladtam. Eljátszottam magamban a jelenetet, amikor reggel porig rombolt önbecsüléssel bevallom a gyereknek, hogy nem tudtam megcsinálni a Leckét, mert Lecke olyan nehéz, hogy még nekem sem megy, Lecke kifogott rajtam, Lecke cserben hagyott.
Gyűlöltem Leckét. Szívből.
A szokásosnál csendesebben ültünk a kocsiban reggel, a gyerek tapintatos volt és együttérző, s magában nyilván azt a jelenetet játszotta le, amikor megmondja a tanárnőnek, hogy nincs kész a leckéje, mert az anyja sem tudta megcsinálni, az apjával meg már hetek óta még csak nem is beszélt, de az mindegy is lenne, mert kettejük közül anya az ész.
A telefon rögtön a matek óra után érkezett.
„Anya, képzeld, a tanárnő bocsánatot kért, mert rosszul adta meg az adatokat, így hibás volt az egész, megoldhatatlan volt a lecke!”.
A megkönnyebbülés és az önnön haszontalanságom felett érzett kétségbeesés elmúlása csendben leguruló könnyek formájában öltött testet.
„És jobban jártál… – tette hozzá – … a Vadnai apukája reggel hatig ült felette.”
