Megjelent a Gyerünk, anyukám! online tornamozgalom elindítójának könyve!
A Tea Kiadó új könyvéből most kirajzolódik annak a mozgalomnak a története, amelynek rajongótábora sok ezer leadott kilót, megmentett házasságokat és boldogabb anyai pillanatokat köszönhet.
Kádár-Papp Nóra, a Gyerünk, anyukám! megálmodója őszinte, humoros és szemléletformáló szövegeiben a saját mindennapjaiba enged bepillantást, melyekből követői megélhették, hogy nincsenek egyedül a kisgyerekes lét nehéz perceiben.
„Emlékszem, belemondtam a tükörbe, hogy »anyám, elég nagy szarban vagy, és ugye tudod, hogy csak magadra számíthatsz?«. Elvárások, célok és terv nélkül kezdtem akkor már sokadszor a mozgást. (…) Rettenetes erőnléttel, meggyengülve és elszomorodva, a gyerekek »sűrű hálójában« adtam magamnak még egy esélyt. Egy sokadikat. Ami minden olyan anyának jár, aki szeretne otthon lenni a saját életében és bőrében.”
A legjobb tárcairodalom műfajába illő, többnyire nevettetően szellemes szövegek a lelki gondokon túl a kisgyerekes anyák életmódbeli problémáiról, a szülést követően megfelelő testmozgás nehézségeiről, a motivációról, a sikerekről és a kudarcokról is szólnak. Mindeközben az olvasó azt is végigkísérheti, hogyan lett Kádár-Papp Nóra ötletéből egy nagy stáb, hatalmas rajongótábor és egy sikeres vállalkozás, melyet lelkes anyukák közös erőfeszítése éltet.
Részlet a könyvből:
„TÁRSAS MAGÁNY
Az a jó a három gyerekben, hogy abban a pillanatban, amikor ki kéne lépni a lakásból, a legváltozatosabb variációkban tudnak összeveszni:
A B-vel azon, hogy A arrébb rúgta B sapkáját,
B C-vel azon, hogy az „elrúgott sapka” hiszti közben B rálépett C alvós izéjére,
C ezért lekever egy pofont A-nak, hogy miért rúgott a sapkába, A pedig visszakézből szájon törli C-t.
És ezzel a kör bezárul. Vágynék a rozé fröccsre már tízkor, de messze még a vég.
Több gyereknél ez biztosan még szórakoztatóbb, kábé olyan, mint mikor megpöccinted az első dominót, és az ledönti a következő tízezret.
Épp egy ilyen induláson voltunk túl. Még a lépcsőházban is három adag taknyot és nyálat törölgettem rettegve, mert a szomszéd nagyon kedvesen és nagyon mosolygósan (tényleg!) szólt pár hete, hogy nincs mit szépíteni: kurva hangosan indulunk el minden reggel, amitől az ő, akkor még alvó gyereke rendre felébred.
Így csak az eggyel felettünk alvó gyerekre tudtam gondolni és arra, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjünk a házból.
És akkor megtörtént a baj! Otthon maradt a telefon. A TELEFON!
Tízből kilencszer teljes pánikban fordulok vissza, most viszont arra gondoltam, nézzük, milyen veszélyesen élni fotók, Instagram, mailek, gyerünkanyukám és egyebek nélkül. Vész esetére van telefon a férjemnél, majd hívom őt – ja, nem! –, ha helyzet van.
Egészen büszke voltam magamra. Ahogy teltek az órák, egyre kevesebbszer vakartam a kabátom zsebében a telefon helyét. Egyre kevesebbszer gondoltam arra, hogy lefényképezem, megnézem, kikeresem, elolvasom. Az elején csikorgott a fogam.
Tagadhatnám, de minek, egészen biztos vagyok benne, hogy
engem a kisgyerekes évek társas magányán az internet segített át.
Sőt még a tejem is attól lett több, ha erős volt a wifijel.
Szóval ilyen előélettel tartottam a játszótér felé, rém büszkén, egyre múló vakarózással.
Olyan helyre mentünk, ahol nem ismertem senkit. A gyerekek végre egymást szórakoztatják, és nem azzal telik az idő, hogy a századik gombóc csokifagyi is az én cipőmbe szóródik.
Hol egy pad? Merről süt a nap? Na, akkor elolvasom a híreket, pletykákat, leveleket, megnézem a… várjál csak! Na most mi lesz? Van egy órád, szinte egyedül, mindenféle villódzás, hang és kép nélkül.
Felnéztem, és hirtelen arra lettem figyelmes, hogy tele a játszótér szülőkkel. Sok-sok apával, akik legeltetnek egyet, kettőt, hármat, hogy ne legyen talp alatt a család, mikor készül a hétvégi ebéd, és néhány anyával, akik biztosan főztek már előző este vagy maradékot tesznek az asztalra, esetleg mekis gyerekmenüt otthon, sajátnak álcázva.
És tudod, mit láttam?
Lehet, hogy el se hinnéd. (...)”