Révedjünk el egy kicsit a múltban...

Édesanya hányszor összeszidott bennünket, mert nem úgy tettünk, mint kellett volna... Mi hányszor megdorgáltuk szerelmetes gyermekünket, mert már megint rossz fát tett a tűzre... És hányszor panaszkodtunk már baráti körben, hogy életünk párja megint nem vigyázott a gyerekre, nem mosolygott Anyukára, a kollégái több pénzt visznek haza, és sorolhatnám...

Miért is? Miért jó nekünk, ha beigazolódik a negatív elvárásunk? Erkölcsi győzelem? Elégtétel? És ettől boldogabbak leszünk? Ettől leszünk boldogabbak?

Nem. Nem és nem.

A kisgyermek édesanyja tekintetébe kapaszkodik, az ő tükrébe néz, az ő szemével lát. Amit hall tőle, elhiszi. Hiszen Anya mondta! Ha azt hallja állandóan, hogy ő ügyetlen, buta, engedetlen, rendetlen, – elfogadja. Olyanná válik. Minek elpakolni, anyának úgysem jó. Akkor rakja el ő! Minek vigyázni a ruhára, hiszen csak azt lesi, mikor kerül rá az első folt. Akkor essünk túl rajta minél előbb! Minek tanuljak, hiszen sose dicsér meg, évek múltán is emlegeti azt a régi fekete pontot!

Nem lehetne másként? Dicsérni minden lehetséges alkalommal, örömet szerezni neki és magunknak. „Ma már sokkal ügyesebb voltál!” „De jó! Milyen szépen elraktad a holmidat!”

De söpörhetünk az iskola háza táján is.

A mai magyar pedagógia sajnos a „rajtakaptalak” térfélen játszik. Azért feleltetek, hogy kiderüljön, mit nem tud a diák. A röpdolgozatot direkt ezért találták ki. 20 büntetésre jut 1 dicséret. Jól van ez így? Nagyon nem. A kisiskolás a tanító néniben az anyát látja, az iskolában az ő szemével nézi a világot, önmagát. A sok korholás éppolyan káros, mint amilyen építő lenne a megerősítés, a dicséret. Nem kell elvtelenül, mindent felértékelni. Ellenkezőleg. Helye van a kritikának, de szeretettel, segítőkészen fogalmazva. „Érted haragszom...”

Ezért is jó a szöveges értékelés. Egy kettes mit mond? Buta vagy. Így születtél, ilyen maradsz. Míg ha leírom, miben kell még nagyon sok segítség, gyakorlás, mi az a következő lépcsőfok, ahova fel tud lépni, az építi a gyerek személyiségét. Feltárja a hiányosságot, megmutatja az utat, amerre haladni kell, azt a szintet, amit el tud érni, és ahonnan tovább tud majd lépni. Nem azt közvetíti a gyereknek, hogy állapota végleges, hogy ilyen és ilyen is marad, hanem biztatja, törekedjen többre. Mert képes rá.

Ha „játszmázom”, az örömöm mindössze ennyi: „Na, ugye, hogy nekem lett igazam?” Ha az örömforrást keresem, többre jutok. Messzebbre. Egy szép világba. Legyünk minél többen benne!